Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-05-15 / 20. szám

ez életben s eljuttat a mennybe, hol dicsőségét szemlélheted s szeretetét el nem veszítheted soha! Keresztesi Samu. TÁRCA. A világ elmúlása. (Folytatása és vége.) Mit mond már a régi kor eme sejtelmeihez az újkori tudomány, mit mondanak azok, a kiknek erős meggyőződésük, hogy Isten változhatlan, örök rendje uralkodik a nagy világban ? Igen a tudomány bevégzett bizonyosságnak állítja mindnyájunkra nézve, hogy a természet fokról-fokra képezte, alakította magát Isten örök rendje, a mindenható örök tervezete szerint. De époly bizonyosssággal állítja azt is, hogy valami újább, fenségesebb isteni tervezetnek kell megvalósulni az emberiség történeti fejlődésében is, hogy az emberiségnek azzá kell lennie, a mire őt az örökkévaló legbelsőbb lényegénél fogva elrendelte. Tehát a világ elmúlása nem köszönthet be máról holnapra. Gyermekes képzelgés azt hinni, hogy akkor lesz a világ vége, a mikor valami vak eset ki fogja a földet útjából zökkenteni, vagy valami más csillagzat beleütődve össze fogja morzsolni. Oh nem, itt is Isten örökkévaló gondolatainak kell teljesülniök, s az emberiség és a világ elmúlása egy másod perccel sem következik be hamarább, mint a hogy azt Isten örök tervezete elhatározta. Ha már a legújabb természettudomány álláspontjára helyezkedünk; egy magas őrtoronyba kell felhágnunk, a honnan a messze távolba nyúló kilátásban gyönyörködhetünk; mert azt mondja vezetőnk: itt már a végtelenség országa következik. Próbáld átölelni a végtelen tér és végtelen idő fogalmát s látni fogod, hogy milyen vakmerőség kis számokkal mérni a világ fejlődését, s hogy az emberi szerénység azt követeli tőled, hogy nagy számokban beszélj. Hogy a föld valamikor előállott, ebben a természettudósok teljesen egyetértenek a biblia első lapjának elbeszélésével. Hogy mennyi idő kellett ahoz, hogy a föld az emberiség lakóhelye legyen, erre azt mondja egy természettudós, hogy ez annyi időbe telt, míg a föld hőfoka 2000-ről 200-ra hült, ehez pedig 350 millió esztendőre volt szükség; ekkor is azonban még hosszú idő kellett ahoz, hogy a föld annyira kihűljön, hogy az első növénysejtecske kifejlődjék rajta. És hány ezredévnek kellett tova röpülni addig, míg a föld színterén megjelent az ember! Még az olyan körültekintő természet-vizsgálók is, mint Heer Osvald, azt állítják, hogy a mészhegyek képződése is százezred évek munkájába került! Igen, a mi földünk már magas korú, és rajta az emberek aránylag igen késeiek, igen fiatal vendégek. Mindenesetre feltehetjük manapság, a mikor az a gyanítás valószínűvé vált, hogy az u. n. harmadkorszak végén, vagyis oly időben, a mikor még Schweizban pálmák nőttek és Grönlandot lombos erdők árnyékolták be: már élt ember a földön; feltehetjük, hogy az emberiség első fellépte óta már 100,000 esztendő telt el. De hát mi ez a föld kifejlődésének millió éveihez képest ? ! Még ha a harmadkorszak végén jelent is meg az ember, még akkor is fiatal vendége ő az öreg földnek. De hát aztán mennyi ideig fog az ember élni a földön, vagy talán kitart az örök idővel? Erre a kérdésre azt mondja a tudomány egyhangúlag, hogy nem. Megöregszik az emberiség, megöregszik a föld. Bekövetkezik az idő, midőn a föld régi termő ereje lassan, észrevétlenül, de feltartóztathatlanul elenyészik. Bekövetkezik az idő, midőn a napnak nem lesz meg többé az a melege, mint most van, úgy hogy a vénülő emberiségnek az egyenlítő felé kell húzódnia. A mint egy természettudós mondja: az utolső ember eszkimóként fog az ő elvénült földi hajlékából kivonulni. De ha aztán ki fog halni az emberiség, vele együtt feltartóztathatlanul elmúlik a föld is. A saját tengelye körüli forgása meg fog szűnni a világtengerek óriási hullámzása miatt, úgy hogy akkor már csak egyik oldala fogja látni a napot, mig a másik fele örök éjszakába merül. A folyó vizek elvesznek, a földnek díszes takarója, a levegő elenyészik s a föld merev, holt, kopár anyaggá lesz, olyanná, mint a hold, mely a halál szomorú képét mutatja felénk fordult felületeivel. Az a pálya, mit a föld nap körüli útjában megfut, meg fog rövidülni s bekövetkezik a pillanat, mikor a föld visszahull az Ő napjának anyai keblére. A földnek a napba való bomlása rettenetes hőséget fog előidézni, úgy hogy a föld izzó atomokba fog széthullani. Akkor aztán fellobban még egyszer a nap, mint a hogy 1572-ben tündökölt néhány napon át egy csillag, hogy aztán ismét örökre tovatűnjék. Igen, egykor majd a nap is kihűl, fénye, világa teljesen elalszik és egykor majd a nap is elmúlik bolygóival együtt. De hát se baj, új napok, új csillagok támadnak, új élet, új képződmények alakulnak. Csakhogy aztán az új napok is kihűlnek s az űj élet is kihal. Aztán megint uj napok fognak felragyogni, más világok fognak alakulni és mindezek, még ha billió éveket ölelünk is fel, utoljára áldozatul esnek a halál törvényének. És végül, mondja Thomson az angol termé-* szettudós, a természet minden erői kiegyenlíttetnek. Nem lesznek melegebb ós hidegebb testek, hanem mindeniknek egyenlő hőmértéke lesz és akkor aztán minden mozgás megáll. S az egész világmindenségben a halál, az absolut nyugalom fog beállani s a legnagyszerűbb alakban lesz elmondható: Nyugszik immár csendesen a világ, nem halhatja senki a zsibaját; nem hangzik az örömdala, nem hallatszik a jajszava. Tehát a természettudománynak az az utolsó mondani valója, hogy egykor majd az absulut halál fogja uralni a világot és mindörökre nem lesz semmi más. Kénytelenek vagyunk bevallani, hogy bármi nagy időkö-