Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-05-15 / 20. szám

nem támadott, hiábavaló a beszéd a benne való hitről, az ember halhatatlanságáról és jövendő életéről. Az életnek ép azon tényei maradnak megoldatlanul, a melyekhez az ember, nemcsak szivével, de értelmével is a legmakacsabbul ragaszkodik s a melyek az embert e földi élet szenvedéseivel nemcsak kibékítik, hanem bizonyos felmagasztosultsággal is eltöltik, a melyek az embert a földről az égbe emelik. De ez az égbe való emelkedés megint nem volna megfejthető a Krisztus menybemenetele nélkül. Mi, a kik őt ismerjük, a kik végik kisértük életén s láttuk halálát és feltámadását: ránk nézve okvetlenül következni kellett a mennybemenetelnek, mert ha mennybe, az őt öröktől fogva megillető helyre, az atya jobbájra nem ment, akkor fel sem támadott; s ha mégis feltámadott, a mennybemenetel nélkül hová lett, mi történt a feltámadott Jézus Krisztussal? A Krisztus váltság tényeiből nem elég és nem lehet csak egyiket, vagy másikat hinni és elfogadni. Azok egy egész, bevégzett láncot képeznek, s ha egyet kiveszünk, vagy eldobunk belőle: szót hull az egész s az emberiségre nem bír értékkel. Ezek akár egyike, akár másika nélkül Krisztus nem Isten fia, nem istenember; nem megváltó, nem bűntől szabadító, hanem csak egy kimagasló világbölcs, a ki tanításainak igazságától áthatva, kész volt kiüríteni a keserűség és halál poharát a kereszten, de nem az emberiség megváltásáért, hanem egyéni meggyőződéséért. A kor tudományos szelétől mozgatott elmék szánó mosolylyal tekintenek az olyan emberre, a ki elég naiv a Krisztus feltámadásáról és mennybemeneteléről meggyőződéssel beszólni, Hadd mosolyogjanak! E mosoly láttára nem szökik arcunkba a vér, nem pirulunk. Mi nem szégyeneljük, hogy a megfeszített, eltemetett Krisztus tanítványai vagyunk, mert látjuk őt, a mint kiemelkedik a sírból, melybe nem félelemmel, hanem reménységgel tekintünk ; mert a bölcsőtől a koporsóig minden lépéssel, minden pillanattal ő felé közeledünk s vele egyesülünk. Látjuk őt, a mint szívének egész szeretetét, isteni áldásának teljességét önti tanítványaira, a midőn tőlök elválva, elfoglalj a az Atyának jobbján azt a helyet, hol öröktől fogva trónolt s a hova, munkáját bevégezve ismét visszatért, hogy örökké vigyázó, örökké áldó szeretetével igazgassa, védje, vigasztalja, erősítse és gyógyítsa tanítványait. Az ő végtelensége, az ő örökkévalósága szüntette meg végességünket s tette bizonyossá halhatatlanságunkat. 0 visz át bennünket a halálból az életre, a nyomorból a dicsőségbe, a kárhozatból az üdv, az igaz boldogság hazájába; mert ő azt akarja, s ha akarja megteheti ós meg is teszi, hogy mindazok, a kik őt szeretik, ott vegyenek örök lakozást, a hová ő előttünk ment, hogy övéinek helyet készítsen. Az öntudatosan küzdő, reménykedő keresztyén ember életének a menny a cél és végpontja. A világ bajai, szenvedései, igazságtalanságai ott nemcsak megoldatnak, hanem ki is egyenlíttetnek, az élet apró, s ártatlan örömei pedig folytatást nyernek. A gyenge virágok, az óriási növények a földbe gyökerezve nyerik a fenmaradásra szükséges tápot; az ember menyei eredetű lelke a menyhez ragaszkodik, akarva, nem akarva oda tekint, mert ha nem tudja is megmagyarázni, ha nem akarja is hinni, érzi: hogy neki az odafenn valókat kell keresnie. Onnan nyerte életét, oda is kell visszatérnie; a bölcső ós koporsó közötti élet pedig csak próba, a mely arra szolgál, hogy a test bókóiból felszabadult lélek az igazak menynyei örömét és boldogságát vegye. Az Atya jobbján ülő Fiú, ítél. Ő mondja ki: Jöjjetek Atyámnak áldottai, bírjátok az országot, mely megkészíttetett számotokra a világ fundamentumának felvértezése előtt; vagy: távozzatok tőlem álnokságnak fiai, nem ismerlek titeket! Az igazság mérlege a Fiú kezében van, a kit nem lehet megtéveszteni farizeusi könynyel, sóhajtással, látszólagos jó cselekedetekkel. A mennybe ment király lát és tud mindeneket, s tudja előre, hogy kik legyenek az övéi. Ki a porból kiemelkedni nem bír, ki csak a testnek ós világnak él, s csak ezt és nem a mennyet tekinti élete czóljának: az nem lesz a mennynek lakosa. A ki ellenben a lélek szárnyain az égbe vágyakozik, a ki hite törhetetlen láncával össze tudja kötni a földet az éggel, s az égből aláhozott eszméknek, igazságoknak a földön testet adni törekedett: ha szárnyaira a repülés közben porszemek tapadtak is, ha az eszméket tökéletes mértékben megvalósítani nem tudta is: látni fogja a szenvedések által felmagasztosult királyi arczot, érezni fogja a legtisztább, legjobb és legszeretőbb szív könyörületességet, mely keblére öleli, hogy tőle soha semmiféle hatalom el ne szakíthassa, hogy több, nagyobb megbízatással ott érje el, Vele, azt a tökéletességet, a melyre teremtetett. Látod-e őt mennybemenetelének napján, mint Istenfiát, mint a menny örökkévaló hatalmas királyát, mint legnagyobb ós legbölcsebb tanítót, mint az Atyától megígért ós elküldött Megváltót és Idvezítőt, a ki meghalt éretted, hogy te életet nyerj általa és nála, hogy boldogságot, üdvöt találj sok hányatás után az ő országában? Látod ós hiszesz benne? Hited megtart