Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-05-08 / 19. szám

Ismerje az emberiség s a föld történetét, ismerje a föld s az ég dolgait. A szülőföldhöz láncolt leány szellemét felszabadítják az üti leírások. Jobb ajándékot nem adhatunk a leányoknak, mint a földgömb rövid leírását. A zene és ének is a női lélekre tartozik. Egy idegen nyelvet is szükséges tudni, de az elég is. De nem folytatom tovább. A Levana kimeríthetetlen a leánynevelésre vonatkozó eszmékben. És ez eszmék, bárha csak töredékesen vannak oda vetve, bizony nem avultak el. Ellenkezőleg: jó részt örök igazságok s méltók arra, hogy megszívleljük őket. Főként egyet tanuljunk meg belőlük: a leánynevelés el nem lehet eszmény nélkül. S ez eszményt csakis a női természet és rendeltetés ismerete alapján állíthatjuk fel. Jean Paul hervadhatatlan érdeme, hogy a valódi női eszményt rajzolja elénk. Tiszta dolog, hogy az élet mostohasága következtében ez eszményt sok nő nem valósíthatja meg, hogy természetéből folyó rendeltetését el nem érheti egészben ; de ez az igazságon nem változtat: az eszmény azért eszmény marad s minden nő a felé tekint szive teljes vágyásával, s teljesen boldognak csakis akkor érezheti magát, ha eléri, mire rendeltetett: ha nőisége az anyaságban s a családban megdicsőül. E boldogságért neki kárpótlást nem adhat semmi e világon. Azért első sorban és főképen ez eszményre, e legszentebb célra neveljük leányainkat s minden más cél, mit a társadalmi életszükség parancsol ránk, legyen ez egynek alárendelve. Akkor a leánynevelés reformját a nőiség ellen elkövetett bűn nélkül oldjuk meg. Adja Isten, hogy úgy legyen! Dr, Masznyik Endre. .-.nr-- . rtm—t-t—--r-r———

^ ^_-•...• . TÁRCA. A világ elmúlása. Ha tiszta, derült éjszakán a csillagos eget nézzük könnyen meglep bennünket a földi dolgok múlandóságának fájó érzése. Felettünk ott ragyognak csodálatos pompájukkal a távoli világok, a csillagok. Ugyanaz a dicsteljesség ez, a mely már akkor is ott tündökölt a magasságban, mikor még nem volt ember e földön, a ki bámulhatta volna pompájukat és szépségüket. A babilóniai alföld lakói, a mi időszámításunk előtt tizenegyezer esztendővel már áhítattal és gyönyörrel nézték a csillagokat és az örökkévalóság eme látható jeleihez tanulták mérni rövid földi életüket. Pedig hát a csillagok sem tartanak örökké-Mindaz, a mi keletkezik, egyszer valamikor elmúlásnak van alávetve. Ég és föld elmúlnak, ezt hirdetik mindenfelé kelet, nyugot, dél és észak népei, a régmúlt időkben épen úgy, mint a jelenkorban. Igen, bármily szépen és dicsőén épültnek látszik is a világ, mégis csak olyan az, mint egy terebélyes nagy fa, a mely évezredekig díszlik, utoljára azonban mégis csak elkorhad és a világok vihara által eltemettetik. India tudósít bennünket arról, hogy fognak jönni évek, a mikor nem lesz többé eső, a növények mind kiszáradnak, azután egy világemésztő tűz támad, a mely ezredévekig fog tartani s a világot teljesen megsemmisíti. Természetes, hogy az indusok a világ előállása és kifejlődésének hosszú időt szabnak, midőn azt állítják, hogy a világ fennállási korának negyed része addig tart, míg egy ezermillió köbméteres szikla, a mit minden száz esztendőben egyszer valami puha rongygyal megdörzsölnek s ez által megkoptatnak, olyanná lesz, mint egy búzaszem. Látjuk, hogy az indusok, az ő szertelen képzelődő tehetségüknek megfelelőleg, végtelen nagy számokról szeretnek beszélni. Azt mondhatnók már, hogy azon nincs mit csodálkozni, ha az indusok a világ elmúlásáról beszélnek, mikor tudjuk, hogy ez a nép búskomorsággal van tele. A halál és élet olyan hirtelenül vonul át a tropikus Indiában az ember felett, hogy nem csoda aztán, ha az egész mindenség egy nagy álomnak tűnik fel az ember előtt, a melynek egykor vége leend, Csakhogy az ő szomszédaik, az iráni fensíkon lakó persák is beszélnek az utolsó világégésről; még ök is, ez a szorgalmas népség, a mely a földmívelést istentiszteletté tette. Ezek a világ előállását s teljes kifejlődését aránylag rövid időre, 12,000 esztendőre teszik. Ennek lefolyása után annyira megrevesedik a világ, hogy nem lesz egyébre jó, hanem hogy megégettessék. És milyen különös, hogy ez a nézet a távol Amerikában is előfordul, azon népeknél, a kik semmit nem tudnak se rólunk, se az ázsiaiakról. A régi mexikóiak azt hitték, hogy a világ elmúlása az ő évrendszerök 52 esztendőből álló periódusa után fog bekövetkezni. Ezért történt aztán, hogy valahányszor az ő időrendszerök 52 esztendeje letelt, rettenetes izgatottság fogta el az egész nemzetet. Kioltottak minden tüzet, a gyermekek ébren tartattak azon az éjszakán, a mikorára a világ elmúlását várták. Mexikó felnőtt egyénei egy szomszédos magas hegyre menekültek, hogy ott félelem és rettegés között várják az éjfélt. És mikor aztán elmúlott az éjfél, a nélkül, hogy beköszöntött volna a rettegett világégés, milyen hatalmas örömriadal reszkettette meg a levegőt ! Ezt követőleg víg ünnepeket ültek a mexikóiak; féktelen örömnek adták át magukat, abban a hiedelemben, hogy újabb 52 esztendeig ismét biztonságban élhetnek. A világelmulás gondolata azonban egy nép hitében sem vert olyan mély gyökeret, mint a germán fajok pogány őseiben. Ezek hite szerint maguk az istenek is tudják azt, hogy ők nem uralkodhatnak örökké fénylakukban. Nem, egykor rájok is eljön az istenek alkonya. Akkor aztán az isteneknek és ezek kíséretében a bátor, hősi férfiaknak harcolniok kell a pusztulás hatalmai, a Fenrir-farkas és a Midgár-kígyó ellen, és el fog jönni Szurtur Muspilli fiaival, a lángok szellemeivel, és minekutána a harcban mind az istenek, mind pedig az ő ellenségeik leöletnek : megsuhogtatja a fáklyát és lángba borítja az egész világot. Igen, az ősgermánoknál vissza-visszatért az a kérdés mikor jön el az istenek alkonya? Nem lehet tehát meglepő ránk nézve, ha Arabia prófétája is a világ elmúlásáról beszél. Mikor ő 611-ben prófétaként lépett fel Mekkában, sokkal kevesebb hatása volt polgártársai között ama kijelentésének, hogy csak egy az Isten, mint annak, hogy a világ rövid idő alatt össze fog omlani. Azt mondja ő a Koránban: »mikor a nap összetöpörödik, az egek