Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-05-08 / 19. szám

szerte szakadnak, a csillagok lehullanak, a tengerek ellepik a szárazföldeket, mikor a tüzek lobbot vetnek a föld alatti üregekben, akkor fogja felismerni minden ember, hogy mi jót és mi roszat cselekedett*. A biblia is így beszél a világelmulásról. A János Jelenések könyve azt mondja: a csillagok egykor majd ügy hullnak a földre, mint a figefáról] az érett figék. Az újtestamentum egy másik írója azt jósolja, hogy az idők végén lángok fogják megemészteni a világot. Honnan ered a világelmulásnak emez általános hite? Az ősidők emberei nagyon egyszerű gondolkozáshoz voltak szokva. A világ nap-nap után a hullámokból bukik fel és nap-nap után a hullámokba merül alá. Este azonban az ég igen sokszor tűzben égni látszik, és mikor az éj alábocsátkozik a völgyekre, valami tüzes csík látszik az esti láthatáron, mintha az az elégett mennyboltozatnak hamvadó tüze volna. Nem hasonlít-e az emberi élet is egyegy nap lefolyásához, melynek reggele nappala és estéje van? És nem lehet-e ezt a hasonlatot átvinni a földre is ? Nem lehet-e a nagy világnak is derült reggele, meleg nappala és sötét estéje? A mi aztán szintén komoly megfontolást érdemel, az nem egyéb, mint azon tagadhatathan tény, hogy kivétel nélkül minden népnél feltalálható az a hit, hogy akkor fog elmúlni a világ, mikor az erkölcsi világrend felbomlik, midőn a bűnök és gonoszságok minden neme erőt vesz az emberiségen, midőn feloldódnak az erkölcsiségnek, becsületességnek, erénynek és szentségnek kötelékei. Az ős germánok látnoknője a világ elmúlásáról ezeket mondja: »Bárdkor! Fegyverkor! Hallatlan dolgok fognak megtörténni! A testvérek hűtlenekké lesznek ! Senki sem bízik a másikban! Viharok ideje! Farkasok ideje!* Más szavakkal: azok a kötelékek, a mik az embereket erkölcsi méltóságra fűzik össze, fel fognak bomlani egykor, és akkor aztán bekövetkezik a világ vége. így beszélnek az indusok, így a persák, ezt mondják a távol Mexikó látnokai, ezt mondja a biblia is. Ki ne ismerné az utolsó napról, a végítéletről szóló nagyszerű jóslatokat, a melyre mindenkinek meg kell jelennie és a mikor némelyek örökké tartó örömre, mások örök kárhozatra hivattatnak ? Ki ne látta volna a híres mestereknek a világelmulását ábrázoló kepeit: a megszabadultak kis csoportját, a mely örömmel vonul be égi országába és az elítéltek, elkárhozottak nagy tömegét, a mely az iszonyat látható jeleivel vonul a pokolba? Könnyű elítélni az ilyen vélekedéseket, de sokkal szebb dolog megkérdezni magunktól, hogy a komoly vallásos kedélyű, igazságkereső emberek hogyan jutottak ilyes nezetekhez. Igen, azt mondja a bölcsek bölcse: »Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak.* Mi mást akar ez kifejezni, mint azt, hogy a legfőbb, az Istennel benső kapcsolatba jutott lelki életnek kevesen lesznek részeseivé? Kevesen bírnak eljutni az emberi méltóság legfőbb magaslatára, az Istennel való benső közösségre. A kik azonban feljutottak erre a magaslatra, azok valami bensőséges örömet és boldogságot éreznek, a mivel szemben minden egyéb homálynak és sötét éjszakának látszik. Valamint a napfénynyel ellentétben minden földi világító anyagnak árnyéka van, úgy az istenes egyének is úgy érzik, hogy az ő Istennel való közösségükben van az igazi üdv és boldogság s ezzel szemben minden más állapot boldogtalanságnak tekinthető, bármit tartson is arról ellentétes álláspontról a világ. Továbbá tiszta, világos dolog, hogy a gonosz mint gonosz, az istentelen mint istentelen ki van zárva az Istennel való közösségből. A gonoszság, a semmirevalóság képtelen megszerezni azt a békét, azt a benső gyönyört, a mely az Istennel kibékült lélek tulajdona. És ép azért teljes joggal lehet állítani, hogy a gonoszok ki lesznek zárva az örök békességből, a romolhatatlan boldogságból Úgy azonban, hogy az a menny és pokol az emberi szív kellő közepén húzódik keresztül. Ha nem teljesítjük kötelességeinket, ha vétünk Istennek jól ismert erkölcsi rendje ellen, ha lealjasodunk lelkileg, akkor mindenesetre kivétel nélkül alá esünk az evangélium által jelzett Ítéletnek. De ép oly bizonyos aztán az is, hogy ha megvan az emberben az ég utáni vágyódás, ha megvan benne az igazi haza utáni honvágy, ha éhezi és szomjúhozza az igazságot, ha kész örömest eldobni ama kötelékeket és súlyokat, a melyek őt a föld felé vonják s a mélységbe taszítni törekszenek : akkor valóban haza talál és az örök szeretet nyájas köszöntésével találkozik. Az a legnagyobb jótéteménye az Idvezítőnek, hogy biztosítja a szegény, aggódó emberi szívet a mindenható Isten megbocsátó kegyelméről. De az is világos, hogy a megtörtént dolgot meg nem történtté tenni nem lehet, hogy azt a foltot, a mit valaki élete könyvébe ejtett, kitörölni nem lehet. Tehát míg csak fenáll az öntudat összefüggése, az embernek mindaddig viselnie kell a bűntudat súlyát, mindaddig fenmarad számára a fájó visszaemlékezés; és valahányszor csak visszagondol a múltra, valahányszor csak a bűn elkövetése óráira esik tekintete, bizonyos fájó érzés vonul át lelkén és érzi, hogy van örök megtorlás, van örök jutalom, hogy egy szent hatalom uralkodik a világ felett, a mely a megtörténtet meg nem történtté lenni nem engedi. Azonban a bűnre való visszaemlékezés közben támadt szívbeli bánaton át jut el a békességet kereső ember az atyai kegyelem teljes érzetéhez is. így lesz rá nézve a fájdalom megest a legnagyobb boldogság ereje és forrása. Továbbá, mikor Jézus és az apostolok az utolsó Ítéletről szólnak, nem szabad figyelmen kivül hagynunk, hogy ők ezt az örökkévalóság álláspontjára helyezkedve teszik. Erre az álláspontra helyezkedve pedig minden földi távolság egy nagy hosszú vonallá olvad össze, hasonlag ahhoz, mint a hogy a látkörünkbe eső hegyláncolat is egy nagy hosszú vonalnak látszik, pedig az egyik hegy napi járó földre van a másiktól. Ha tehát a jogtalanság minden büntetését, minden nyomort és Ínséget, a mely a bűn miatt nyomakodott az emberiségre, az idők kezdetétől az idők végéig kiterjedőleg egy egységes képbe foglaljuk össze, nem válik-e abból egy rettenetes kép, egy oly kép, melynek egész