Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-09 / 2. szám

de szószékből aligha lenne hatása. Szépen, színesen, kerekdeden írja meg apróságait, melyek sokszor alig hosszabbak a textusoknál, de minden szónoki hatás nélkül. Ha Gulyás Benőnek könyve a formák túlzásától intő példa, úgy az övé a formák elhanyagolásának rosz következményeit példázza. Még csak a bibliai magyarázatot sem igen bírja meg, nem hogy a rendszeres beszéd irását. Sokat, nagyon sokat kéli még a formában tökéletesednie, hogy igazi egyházi beszédeket írjon; de a ki ifjú kora dacára tartalmilag ilyet produkál, a felől lehet reménység, hogy az alakot is meg fogja találni, ama bölcs mondás után »forma dat esse rei«. Gergely Antal. BELFÖLD. Az 1848: XX. t.-cikk 3-ik §-dnak rendelkezése megvalósítható-e ma már félszázad múlva az egyházi javaknak, 5 a vallás, tanulmányi és egyetemi alapoknak államosítása nélkül ? s az esetleges államosításnak volna-e jogos és törvényes alapja az úgynevezett kath. autonomia ellenében? Mindenekelőtt nem mellőzhetem abbeli megjegyzésem előrebocsátását, miként előttem, de úgy hiszem mások előtt is feltűnő, hogy a magyarországi római katholikus hitfelekezet saját egyháztagjait a régi hittani iratokban és könyvekben, s ezeknek hivatalos kiadványaiban, de másrészt hazánk országos törvényeiben s diplomáiban is kivétel nélkül évszázadoktól fogva állandóan használt lényeges római jelzőnek — bizonyára nem ok nélküli — elhagyásával az újabb időkben még egyházi névtáraiban is latin szertartású katholikusoknak (Catholici latini ritus), sőt egyszerűen csak katholikusoknak nevezi és címezi s hogy napjainkban az egyszerű katholikus elnevezés már nemcsak irodalmi téren kezd széltére használtatni, hanem maga a klérus is csak katholikus autonomiát emleget és céloz megvalósítani, holott a régebben görög szertartású egyesülteknek (graeci ritus uniti), jelenben pedig görög szertartású katholikusoknak (catholici graeci ritus) nevezett oláh nemzetiségű honpolgárok érseke s püspökei az egyszerű katholikus autonomia szervezését tárgyazó s már működésben levő második kongresszustól s ennek hivatalos tárgyalásaitól magukat s híveiket távoltartják, sőt ezen egyház-autonomiai kongresszusban az országunk szégyenére még mindig az idegen zágrábi érsekséghez tartozó, pedig zalavármegye területén fekvő muraközi alesperességi kerületek (districtus insulanus campestris et montanus) sincsenek képviselve. A mi már a tárgy érdemére vonatkozólag cikkem feliratában feltett kérdések elsejét illeti: néhai jó emlékezetű Ghyczy Kálmán, a magyar országgyűlési volt balközéppártnak több évi egyik jeles vezére, már az első katholikus kongresszus elnapolása után néhány nappal a képviselőházban 1871. april hó 3-án Pauler, akkori vallás- és közoktatásügyi miniszterhez intézett s remekül indokolt interpellációjában őszintén kijelentette, hogy: »az 1848. XX. t.-cikk 3-ik §-ában foglalt rendelkezés megvalósítása mindaddig meg nem történhetik, míg a kath. főpapok, káptalanok, székes és szerzetes egyházai?, más felekezetek kizárásával, az államtól nyert nagy anyagi előnyöknek birtokában lesznek«. Azonban magyar hazánk Ghyczy Kálmán nyilatkozata óta lefolyt állami életének 27-ik évében már oda jutott, hogy ha a nevezett érdemes államférfi halottaiból feltámadva, a folyó 1898-ik évi államköltségvetést a szerény 1871. évivel összehasonlítaná, még inkább meggyőződnék idézett kijelentésének kézzelfogható bizonyosságáról, vagyis arról, hogy a magyar állam jelen pénzügyi helyzetében s költségvetésének mai keretében egyátalában nem teljesítheti azon már 50 év előtt törvényhozásilag reá utalt kötelezettséget, hogy a törvényesen bevett hazai összes vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségleteit közálladalmi költségek által fedezze, hacsak rendelkezésére a folyó évi állami költségelőirányzat keretén kívül eső rendkívüli bevételi források nem nyittatnak. Ugyanis még teljesen államosítva sem levő közigazgatásunk szervezetének sokféle ágazatai s különösen a roppant számú közös hadsereg, melynek állandó fentartása, illetőleg szükségessége a többi európai nagyhatalmasságok nemzetközi konstellációjával indokoltatik, továbbá a már közel 2000 millióra emelkedett államadósságnak csaknem kirekesztőleg külföldre vándorló kamatai s tőketörlesztései oly rengeteg kiadásokat okoznak serdülő államunknak s adófizető honpolgáraink — életmódjukra s kereseti foglalkozásukra vonatkoztatható minden különbség nélkül — már annyira meg vannak terhelve, vagy inkább túlterhelve és kimerülve az állami egyenes, közvetett, a törvényhozási, községi és egyházi adók, illetékek díjak stb. által, hogy országunk, melynek legfőbb bevételét különben is az elemi csapásoknak kitett s így bizonytalan jövedelmezésü mezőgazdaság szolgáltatná, még az esetben is, ha lábon álló terményeinek záros időhöz, sőt gyakran csak napokhoz kötött learatását, betakarítását, s így lehető értékesítését a mezei munkások közé is behatolt szocializmus meg nem hiúsítaná, már egyátalában meg nem bírná az 1848: XX t.-c. 3-ik §-a által közálladalmi költségre utalt s jelenkorunk fokozott viszonyaihoz képest az 50 év előtti állapotnál jelentékenyen felebb emelendő, s így milliókra emelkedő egyházi és iskolai összes kiadások közadózás utáni elviselését, mint az egyes vallásfelekezetek természetesen még kevésbbé viselhetnek e! egyházi adózás útján. A jelzett sajnos, de köztudomású körülmény, úgy vélem, bizonyításra nem szorul, mert vegyük csak a mult 1897. évet, ugyan hova jutna országunk, ha ilyen mostoha esztendők, milyenek pedig a hatvanas és hetvenes évtize* dekben sűrűn előfordultak, egymásután ismét többes-számban meglátogatnának bennünket; hiszen már a lefolyt egy ínséges év is tönkretette országunk nagy részét, melyben nem hogy a közadók befolyásáról lehetne szó, sőt inkább ezerekre menő Ínségeseink kitartása, különben parlagon maradó élőföldjeink vetőmaggal való ellátása s lakosai nagy részének úgyszólván éhhaláltól való megmentése már eddig is elég gondot okozott éber kormányunknak, melyet a jövő még annál inkább aggaszthat, mert a mezőgazdaságot ért országos csapás kihat a kis iparra, a gvárokra s kereskedelemre is, a mennyiben mindazoknak nemcsak lehető felvirágozása, hanem puszta fennállása is hazánkban egyenesen a művelés alatti élőföld terményeiből várt mezőgazdasági jövedelemtől függ. Már pedig különösen a testvér evangélikus vallásfelekezet, illetőleg ennek úgyis csekély jövedelmeikben, állami érdekből, az 1894. évi egyházpolitikai törvények által érzékenyen megrövidített s úgy szólván nyomorgó családos lelkészei s hivataluk kellő teljesítésében csaknem végszükség által gátolt néptanítói várván-várják, de már nyugtalanul követelik is a félszázados országos törvény még mindig irott malasztjának minél előbbi, sőt már a folyó 1898. évben bekövetkezendőnek hitt megvalósítását, 4t