Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-24 / 17. szám

tanári konferencia megrótta hanyagságáért s félt, hogy édesapját is értesítik erről. Előadas közben kiment a folyosóra. gyújtót gyújtott, a mit aztán ruhájához tartott. A ruha rögtön lángra lobhant s a boldogtalan gyermek kétségbeesetten kiabált segítségért. Összefutottak a diákok és a tanárok s letépték róla az égő ruhát. A fiú azonban akkorra már annyira összeégett, hogy életben való maradása kétséges. Szüleinek zerge-utcai lakására szállították. (Budapesti Hirlap, március 3.)« Lőcséről jelenti tudósítónk, hogy Krausz Géza gyakornok, Krausz Hugó mezőrendőri kapitány tizennégy éves fia főbelőtte magát. Az életunt gyermek szörnyet halt. (március 4.) Midőn az orvoslásra a gyógyszereket, keressük, úgy találjuk, hogy a »szőrmenti simogatások« eddig vallott elvét félre kell tenni; ellenben bizonyos, a régiek által követett practikus intézkedéseket kell életbe léptetnünk. És mik volnának ezek atpractikus intézkedések ? Kezdjük ott, hogy midőn a katonaságnál azt tapasztalták. hogy az öngyilkosok száma évről-évre szaporodik: az országgyűlés azt határozta, hogy a honvédelmi miniszter nyújtson be évenként ne csak statisztikai jelentést az öngyilkosok számáról, hanem lehetőleg pontos kimutatást az okok feltüntetésével is. És azóta a honvédelmi jelentés évről-évre kevesebb öngyilkost tüntet fel. Természetesen; mert az okok kifürkészése egyszersmind a diagnosis megállapítása s egyúttal a baj orvoslása! Nem volna-e célszerű ezt az eljárást az iskolákra is alkalmazni? Hiszen a katona-anyag az iskolai növendékekből kerül ki! Persze, az igazgatóknak nevezett mai iskolai »administratorok«, a kik a régiek által szem előtt tartott lélektani alapon nyugvó pedagógiát (tisztelet a kivételeknek!), mint valami ósdi intézményt a lomtárba tartozónak declarálják, a katonáéknál célszerűnek bizonyult eljárást körülbelől kivihetetlennek nyilvánítják. Pedig ez a dolog épen nem kivihetetlen. Ugyanis, ott van a statisztikában a meghaltak rovata. Ennél párhuzamos rubrikában, vagy megjegyzés alatt évente jól fel lehetne tüntetni az öngyilkosok számát, illetve a halál nemének s lehetőleg okának is kimutatását, bekérvén közigazgatásilag az anyakönyvvezetők révén a szülőktől (gyámoktól) is az okok felderítésére szolgáló adatokat. Ekként a középút s így az igazság, ha apodictice nem is, de >körülbelőlegesen« ki fog derülni. Haj. de ilyen »anarchicus« elvek szinrehozatalával hová sülyed a tanári tekintély ? Igénytelen soraink épen nem vindikálnak magoknak censori vagy praetori magaslatot, midőn hosszas tapasztalatból folyó szerény nézetet kockáztatnak — meglehet (ismét tapasztalatból szólva!) önveszedelemre. Mert az igaz szó, nehéz szó ! Épen azért, hogy könnvítsünk valamit nehéz helyzetünkben, »tibicen< gyanánt vegyük segítségül a bibliai exegeták őskútforrását: a mások véleményét. Először is a didaktikára nézve így nyilatkozik meg a közvélemény, a »nemzet lelkiismeret* : »A gimnáziumokban schablon módra folynak a tanítások és tanulások, mind a két fél csak őröl, mert ennek meg kell lennie. A tanár napszámos munkásként végzi előadásait, mit sem törődve az ifjú lelkületével. Az ifjú muszájból megy előadásra, százszor is elgondolva mi szüksége van neki erre az életben. A gépies nevelés folytatódik az egyetemen is! ... « (»Ellenzék« 1896. évf. 277. sz.) Ázután a tulajdonképeni pedagógia tekintetében: »Jogos kívánalmuk az volna a szülőknek, hogy — szinte félünk leirni — az iskola nevelje is gyermekeiket, foglalkozzék egyéniségükkel, s lehetőleg irányítsa helyes útra hajlamaikat és tehetségeiket. Hiszen az iskola a mikor átveszi a növendéket a szülőktől, egyszersmind saját erkölcsi tekintélye és fegyelmi fönhatósága alá rendelpws szigorúan megkívánja, hogy e részben maga a csaláa is hozzá alkalmazkodjék. Nos erről a nevelőmunkáról ne beszéljünk. Alig áll ez egyébből, mint azokból a szépen megfogalmazott iskolai rendtartási szabályokból, a melyeket a növendék elolvashat, vagy végig hallgathat egyszer a tanév elején s azután: ha elég csöndes és szerencsés, hogy ne jöjjön összeütközésbe velük, kap egy »jó«, vagy »szabályszerű* jegyet a magaviseletből; ha pedig a vére nyughatatlanabb, semhogy annak korlatai közt meg tudjon maradni, akkor adnak neki »kevésbé szabályszerű«-t, vagy »rosz«-at s szükség esetében szépen eltávolítják az iskolából. A többire nézve hadd tegye meg a magáét az élet, a mely tudvalevőleg a legjobb iskola valamennyi iskola között.* (Pesti Napló 1897. jun. 29.) E kettőhöz csatlakozik a szorosabb értelemben vett methodus: a tanár módszeres eljárása és közvetlen gyakorlása, vagy az elméletnek a gyakorlatba átültetése. Ezt el^ajáltíttatni a tanárképzők gyakorlati iskolájának volna a feladata, a miről nézetünket e Lap f. é. 5. számában bő alkalmunk volt kifejteni. Ehez a ponthoz kívánjuk adni a tanár biráló eljárását: az érdem fokozat ok megállapítását, a mi voltaképeni oka a címben foglalt tárgyunknak. Erről a dologról nem kellene félve szólanom, ha kezemben volna az a napilap, mely ezt a themát a mult évben nagy körültekintéssel tárgyalta. A cikk resummeja oda ment ki, hogy a tanulók igen sok esetben, egyfelől az elfogultságnak, másfelől az önkénynek vannak kitéve; s míg minden más téren megvan a jogorvoslat, a felsőbb forumokhoz való felebbezés, úgyhogy az apagyilkosnak is meg van a maga által választható vagy hivatalból kirendelt védője, ki három hatóságon keresztül a király Ö Felségéhez appellálhat, egyedül a szegény tanuló áll védtelenül, a kire ha a »sententia< ki van mondva, sehová semmi appellátának nincs helye. E tekintetben sem országos törvény, sem helyi rendelet nem intézkedik. S annak dacára, hogy az államtól nagvobbára a felekezetekhez is csaknem szószerint átvett Rendtartások »osztályfőnök* és »igazgató« hatásköréből beszélnek és intézkednek: de az ú. n.: »calculus« adásra ezek semmit sem folynak be, elanynyira nem, hogy az egyetem padjáról ma kijött akár segéd-, akár helyettes-, akár rendes tanárnak calculusbeli Ítélete apodiktikus igazság. E tekintetben akármelyik tanár mindenható úr — akárcsak egy despota vagy tyrannus. Ez ellen nem használ sem a német klasszikus költőnek ama mondása: »Nur die Kinder sagen die Wabrheit*; sem a netalán megsértett ifjú léleknek az öngyilkosságba, vagy tanárja elleni merényletre vetemedett érzékeny igazságérzete. . . . Jól van-e ez így? Eldöntését másokra bízom. Itt most csak kettőt kívánok megjegyezni. Egyik az, hogy talán még sem volt pl. az erdélyi reformátusoknál, szinte a 80-as évek közepéig, épen rosz szokás, hogy a paedagogarcha (tanvezető tanár) jogkörébe tartozott az elemi és I—VI. gimnáziumi osztályok calculus könyveit felülvizsgálni s a nyert érdemjegyet mind a tantárgyból, mind a magaviseletből, részint az ű. n. feladások (általános vagy összefoglaló kikérdezések), részint a javító-, részint a rendes félévi vizsgálatok alkalmával, a tanító vagy tanár ítélete ellenében kijavítani. Ekként a paedagogarcha a tanulónak (szülőnek) egy refugiuma, egy asiluma volt, a kihez mindig bizalommal lehetett fordulni s a kinek akár pro-, akár contra-itélete megnyugtató hatással volt mind a tanulóra, mind a szülőre. Nem is voltak akkori időkben sem merényletek, sem öngyilkosságok, úgyhogy még a legelvetemedettebb tanuló is csak a pénzszükségben fenyegetőzött »főbelövéssel« vagy »elemésztéssel« — irván :