Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-10 / 15. szám

melynek árnyas berkei, friss forrásai vannak, telve mindazon kellemességekkel, a miket a forró földöv szegény lakosa csak kívánhat magának. ,. Tovább menve megint azt mondják a természettudósok : ti mindig csak azt hangoztatjátok, hogy milyen nélkülözhetetlen az emberre nézve a jobb hazába vetett hit. De hát csak az égi paradicsomról beszéltek-e mindig az emberek ? És nem épen annyit álmodoztak-e a kárhozat helyéről, a pokolról, a kimondhatatlan kínok helyéről is ? Nem szinezték-e ki túlsöféten ama névtelen kínokat, miket egyeseknek örökké szenvedniük kell ? A vallások mindenike, még a legmagasabb fokon álló is, beszél az örök kárhozatról. Hány egyházi atya fáradozott a pokol kínjainak lefestésében ? De mindezeket felülmulta a középkor nagytehetségű olasz költője, Dante. Ki ne hallott volna az ő isteni komédiájáról, a melyben egy elsőrangú költő geniusa mintegy kézzelfoghatólag rajzolja a kárhozat borzalmait ? Eme költő szerint a pokol kapujára e szavak vannak írva: »hagyjat.ok fel minden reménynyel!* Nincs olyan kín a földön, melynek százszoros, sőt ezerszeres mértékével ne találkoznánk a kárhozatnak eme szomorú helyén. És hát kik vannak megérve a pokolra? Az egyházi atyák némelyike szerint az emberiség nagy többsége a pogány népek mind, sőt a keresztyéneknek is igen nagy része. El tudjuk képzelni, hogy mikor Luther fiatalabb éveiben a pokol borzalmairól hallott beszélni, annyira izgalomba jött, hogy nem talált nyugtot sem éjjel, sem nappal és töprengő lelkének a kolostor falai között keresett megnyugvást. ɧ azt beszélik egy Omár nevű kegyes kalifáról, hogy Ő gyakorta mondogatta : »jobb szeretném, ha anyám soha sem szült volna engemet, vagy ha szalmaszál lennék inkább, mint ember, mert senki sincs biztosítva az örök kárhozat ellen*. Hát bizony, ha csakugyan így állana a dolog, hogy az emberiség nagyobb részének örök kínok közt kellene senyvednie, akkor roppant nehéz lenne hinni a mindenható Isten örök szeretetében. Akkor már aztán az is bizonyos lenne, hogy még a szentek sem részesülnének az égi boldogságban, vagy ha egy jó anya az égbe jutna, elzüllött gyermeke pedig a pokolba, vájjon örülhetne-e az égi boldogságnak, ha gyermekének örök kínokat kellene szenvednie? Avagy nem kérné-e a Mindenhatót: hadd oszthassam meg gyermekem kínját, hadd vigasztalgassam meg őp De hájt-nem ily sötét és komor világnézlete volt annak a Jézusnak, a ki azt mondotta: »Isten felhozza napját mind a jókra, mind a gonoszokra és esőt ad mind az igazak, mind a hamisak földjére«. Sőt az ő nagy apostolának sem volt ilyen világnézlete, midőn a jövő fenséges képét rajzolva, ezzel végzé beszédét: »Isten lesz majd egykor minden mindenekben*. Ha pokol az emberiség legnagyobb részét fenyegetné," akkor csakugyan igazuk volna a természettudósoknak, a kik azt mondják: Mi megszabadítjuk ettől a sötét képzelődéstől az emberiséget; ti a sírban absolut nyugalmat találtok, ahol megszabadultok minden földi tehertől, beleléptek a semmibe és nem ér semmi bánat, semmi aggodalom benneteket. Mert hiszen akárhány elkeseredett életunt ember van a világon, a ki még a mennyei üdvösségre sem vágyik, hanem annak örülne, ha teljesen és igazán kipihenhetné magát. De hát meghajoljunk-e a természettudósok eme kijelentései előtt ei>letöröljük e lelkünk táblájáról azt a hitet, a mely ezred éveken át kisérte vigasztalólag és intőleg az emberiséget ? Jöjjünk csak tisztába, hogy hova vezetne ez ? Kétségtelen dolog, hogy ez esetben az ember volna a legszerencsétlenebb teremtmény a földön. Hiszen ő sokkal elevenebben érzi a testi fájdalmakat, mint a többi teremtmények. És mennél elébbre halad a mívelődésben, annál érzékenyebbé lesz idegrendszere, annál fogékonyabb lesz a fájdalmak iránt. És még aztán a testi fájdalmakhoz soknemü lelki fájdalom is csatlakozik. Az állat semmit nem tud a múltról; semmit nem tud az enyészet törvényéről; az embert azonban a legnagyobb öröm közepette is meglepi a gondolat: ki tudja mily közel az idő, a mikor mindennek vége leend? Ő ösztönöztél ve érzi magát arra, hogy egy nagy, nemes cél felé törjön, még ha nem éri is el azt a célt soha és nem mondhatja is: most már úgy vagyok, a hogy csak lennem kell. Mennél magasabbra hág, a cél is annál magasabbra esik tőle, soha sem áll be a teljes valósulás. így szorongatják az embert a mulandóság aggalmai és így kínozza őt tökéletlenségének, gyarlóságainak, bűneinek érzete. És pedig a legtöbb esetben az emberiség jobbjai azok, a kik érzik a szenvedések súlyát, mert ezek vannak a legfinomabb érzés birtokában s mert ezek nemcsak a magok bánatát érzik, hanem embertársaikét is. Éles tekintetük észreveszi az emberiség számtalan sebét, finom hallószervük meghallja az elnyomottak és nyomorultak hangos és lassú jajgatását. Tisztában vannak vele, hogy nap-nap után ezernemű kín és fájdalom vonul át a földön; érzik az emberiség egész nyomorát, Ínségét, elvettetett állapotát. És ha már a halállal csakugyan vége volna mindennek, ha azt kellene mondanunk; ez a világ, ez a földi élet a legvégső, hogyan vigasztaljuk azokat, a kiknek szokatlanul súlyos keresztet kell harcolniok? Menjünk be csak egy kórterembe, gyógyíthatlan betegek közé, kik éjjel-nappal kibeszélhetlen kínokat állanak ki és mondjuk azt nekik: maradjatok meg a kínoknál, mert semmi jobb és magasabbra nem lehet kilátásotok. Mondjátok annak a 150,000 bélpoklosnak, a kik ez idő szerint földünkön nyomorognak, rettenetes betegségetek az utolsó, ezentúl már semmi jobb és fenségesebb létfolyamat nem következik. Mondjátok azoknak, a kik évek hosszú során keresztül csendesen hordozzák a keresztet s mindig újabb meg újabb sebeket kapnak: ne várjatok jobbra a keresztnél, a sebeknél, a nyomorúságnál; a halállal vége van mindennek. Nem azt mondanák-e egyértelműleg: ha így áll a dolog, akkor rettenetes búskomorság vár az elfáradtakra és megterheltekre! És ez a búskomorság benső szükségszerűséggel ragadja magával az egészségeseket és boldogokat is, abban a tudatban, hogy csak egy órára sem lehetnek biztosak boldogságuk felől! Sőt hogyan állhatna meg ez e?etben az örök bölcseségbe és szeretetbe vetett hit is? Hogyan kívánhatok az emberektől,