Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-10 / 15. szám

TÁRCA. Megállhat-e a hallhatatlanság hite a világegyetem mai ismerete mellett? Az enyészet fájó panasza minden őszszel bejárja a mezőket és halmokat. A levelek lehullanak, a virágok elhervadnak. Millió meg millió élet hanyatlik alá a halál porába, s mindezek arra figyelmeztetik az embert, hogy ő is olyan, mint a mező virága, mely reggel még virágzik, este már elszárad. Mint minden más élő lénynek, úgy neki is "szól a törvény: növekedjél, virágozzál, gyümölcsözzél, azután halj meg. És milyen csodaszerű rejtély az a halál! Pedig hát megfigyelhetjük annak jelenségeit, láthatjuk, hogy sok esetben milyen lassan vonul vissza a szivből az élet, miként csendesedik a lélegzetvétel, halkabban ütnek az erek, míg végül elszáll az utolsó sóhaj és megszűnik dobogni a kebel. Úgy fekszik nyugágyán a halott, mint a ki alszik; pedig milyen óriási különbség van a két állapot között! A halott álma más törvénynek hódol, mint az élő emberé. Az élet egy nagy dicső célba gvüjti Össze a legkülönbözőbb erőket és életnedveket. A halál ellenben őselemeire bont szét mindeneket. Az igazi halott, egy természetvizsgáló kifejezése szerint, olyan messze áll az élettől és az ő egykori élő alakjától, mint a hideg bronz, vagy márványszobor annak eredetijétől. A jelenkori tudomány jobban felismerte, mint az előző nemzedékek a halál fenségét és kutatta a rettenetes űrt, mely az életet titokzatosan választja el a haláltól. Az emberiség legrégibb korából, Babylon romjai közül hangzik felénk a panasz: az ember alámegyen amaz országba' a honnan még nem tért vissza senki. Az ótestamentom pedig komoly egyszerűséggel és méltósággal mondja: az úr az, a ki öl és a ki elevenít. A mit pedig Isten egykor valaha elrendelt, azt nem vonja vissza többé soha. Az igazán kegyes ember minden időben megkisérlette azt, hogy a mindenható intézkedéseihez alkalmazkodjék. Mikor még az életről és halálról való fenséges törvények nem voltak ismeretesek: az ember már akkor megérezte, kitalálta azt, hogy ő Isten örök akaratát nem bolygathatja meg, hogy az emberi életért való felelősséget nem veheti magára. Mélységes fájdalom fogja el az anyai szivet, midőn kedves, ártatlan gyermekét elrabolja tőle a halál. De hát van-e oka őt visszakönyörögnf az enyészettől ? Vujjon tudhatja-e, hogy micsoda jövő várakozott volna reá? Vájjon nem megtörténhetett volna-e, hogy ha a gyermek újból életre kel, az a szegény anya évek múlva így sóhajtana fel: bárcsak akkor halt volna meg gyermekem, a mikor még ártatlan vala! Aztán megtudnók-e mondani, hogy mi várakozott volna valamely emberre, ha nem következik vala be Istentől kimért ideje? Igen, az igazi, élő kegyesség, a tudománynyal egybehangzóan mondja, hogy nekünk annak intézkedéséhez kell szabnunk magunkat, a ki kezében tartja az életet és halált. De most jön aztán a nagy kérdés, a mely, mióta csak ember él a földön, mindig mozgásban tartotta a lelkeket, az a kérdés, hogy vájjon a halállal vége van-e hát mindennek ? Igaz-e csakugyan az, a mit szemeinkkel látunk ? Igen. a szemlátomás azt diktálja, hogy a test őselemeire bomlik fel s porrá és hamuvá válik. De hát csakugyan ez-e minden, a mi az emberből fenmarad? Csakugyan nem volna ő több a mező virágánál? Csakugyan embertársai emlékezete-e az a minden, a mi belőle fenmarad? Ólj hiszen ez a legtöbb esetben nem sok volna, a mikor tudjuk, hogy a halottakat olyan hamar el szokták felejteni, a mily hirtelen megszokják őket magok között. Mikor egy ember meghal, az épen olyan, mint mikor kő esik a csendesen álló vízbe. A beledobott kő elébb nagyobb, majd kisebb kört hagy maga után a vízben, bizonyos idő múlva azonban ismét elsimul a víz felszíne, mintha semmi sem történt volna. Azok közül, kik száz év előtt laktak valamely városban, hánynak nevét őrizte meg a ma' nemzedék ? Tehát csakugyan ez volna minden, a mi az emberből megmarad? A természettudomány igen sok képviselője ezt mondja, hogyan kérdhettek ilyeneket? az ember az időben születik, tehát az időben kell elhalnia is. A semmiség éjjeléből bukkan elő, tehát ismét vissza kell térnie az éjszakába. De hát a lelki élet? A természettudósok azt felelik : épen a tüzetes vizsgálódás bizonyította be, hogy minden lelki élet a legfinomabb testi szervhez, az agyhoz van kötve. Mennél finomabb az agy, mennél több csavarulata van, mennél gazdagabban és tökéletesebben van kifejlődve, mennél nagyobb annak specifikus súlya, annál nagyobb az illető egyén szellemi ereje. Hivatkoznak a lelki betegekre és azt mondják: íme láthatjátok,' hogy ha az agyat valami nyomás éri, ha valami gyuladás bántja; ha az akár meglágyul, akár megkeményszik, a szellemi élet azonnal megszűnik. Vagy nem tudjátok-e, hogy a hülyék azért lettek hülyékké, mivel agyukat fejlődés közben valami baleset érte? Az agyat úgy képzeljétek, hogy az egy felette finom villanygép, melynek legfontosabb munkássága a lelki életben lesz nyilvánvalóvá. De ha ez az 'életfolyamat, mely a szívből árad, megáll, akkor a munkásság is megszűnik; az agy szerte bomlik és porrá les^. Azonban azt kérdezzük továEíb a természettudósoktól : honnan származott tehát mégis az a hit, hogy a halállal még nincs vége mindennek? Ezek azt felelik vissza: onnan, hogy a halottak megjelentek az élőknek álmaikban s az ősidők gyermekes felfogású emberei nem tudták megkülönböztetni az álmot a valótól és azt hitték, hogy azon egyéneknek, a kik nekik álmaikban megjelentek, még élniök kell a halál után is. A szebb világba vetett hit csak az emberek álma, a kik a földi élet teljesülhetlen vágyaiva

l a túlvilágra menekülnek. Az indiánok Amerika őserdeiben arról álmodoznak, hogy a túlvilágon valami vadászterületnek való nagy és szép erdős ország várakozik reájok, az arabok pedig a forró síkságon olyan paradicsomot remélnek