Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-02-27 / 9. szám

ha hitellenes bűn, p. o. eretnekség megtorlásáról van szó, akkor a legbecstelenebbek, a legnagyobb bűnösök, sőt hamis esküvők tanúsága is elfogadható. »Gontra haereticos proceditur ex sola suspitione* — mondja Greg. D. Y. tit, 7. c. 13, §. 2. Lopásnál, emberölésnél, polgári vétségnél a vádlót terheli a bizonyítás; az eretnekségnél megfordítva, már a vélelem elég az elítélésre. Az eretnekségnek még a halál utáni kimondása is elég a hátrahagyott vagyon elkobzására. Et post mortem haeretici dcclarari potest eum haereticumjfuisse ad finem confiscandi. (Sext. D. V. tit. 2, c. 7, § 6. és 7.) Huss e mellett ki is volt átkozva az egyházból, már pedig a kánonok számos helye mutatja, hogy az egyúttal a polgári társadalomból való kiközösítést is jelentett, ép úgy, mint a rómaiaknál a víztől és tűztől való eltiltás. Grat. D. CXXIU. 9. 3, cc. 7., 8. Greg. D. II. tit. 1. c. 7. Sext. Dec. V. tit. 11. c. 81. stb. bizonyítják, hogy az interdiktum alatt állókat sem el nem temethették, sem nem védhették a törvény előtt, hol ők csak mint vádlottak jelenhettek meg. Kelleténél talán bővebben is igazolják mindezek a példák, hogy a római egyháznak az eretnekekkel szemben elfoglalt álláspontjából kifolyólag nagyon is valószínű, hogy az egyház az eretnekeknek adott szó megszegését nem tekintette' olyannak, a mi akár erkölcsi, akár hitelvi kifogásra adna okot. Még sokkal súlyosabb eseteit idéztük annak az eljárásnak, melyet a kánonjog rendszere az eretnekekkel szemben megengedhetőnek tartott, semhogy jogunk volna kételkedni a ránk maradt okmányok szavahihetőségében. Valóban a naivságig megy Burg, mikor azzal menti a Huss ellen hozott kegyetlen ítéletet, hogy ismételten igen enyhe visszavonási formulát terjesztettek eléje, a mibe azonban Huss, a király és barátai jóakaratú rábeszélése dacára sem ment bele. Vájjon a katholikus martyrologia annyi fölkent vértanújának nimbuszát nem tépázza-e meg, a ki a pogány üldözések vad fanatizmusával szemben tanúsított tántoríthatatlan heroizmusuknak oly olcsó díját szabja, midőn felteszi, hogy képesek lettek volna hitöket, életöket megtagadni egy >enyhe visszavonás* árán? De — mondja Burg — Huss rettenetes máglya-halála tulajdonképen nem is a r. katholikus egyház bűne; maga a korszellem vonta ezt magával, hiszen azon idők jogrendje szerint a herezis halállal volt büntetendő: a sváb és szász tartományi jog egyenesen tűzhalált szabott az eretnekekre. Ez kétségkívül igaz, de nem menti magát a tényt, mert az egyházállam fénykorában az állam egész büntető és magán-jogszervezete magán viseli a hierarkia bélyegét s eszköze a hitegységért vívott harcoknak. Savonarolát, a halvány arcú, őz-szelíd szemű, csinos kis termetű dominikánust, Burg nem is tartja eretneknek. Más szavakkal, mint magát kifejezi »a wormsi Luther-emléken Savonarola alakja nem egyéb, mint egy nagy ércbe öntött történeti valótlanság*. Ebben Muratorit és Viliarit követi, a mi azonban nem változtat azon a tényen, hogy Savonarola súlyos szavakkal kárhoztatta a florenciek erkölcstelenségét, úgy hogy a hallgatóság akárhányszor szónoklata közben hangos zokogásba tört ki, s hogy meg akarta dönteni a Mediciek uralmát s visszaállítani a régi florenci köztársaságot. S vájjon a r. katholikus pápasághoz való hűsége volt-e az, a mi egy ferencrendű szerzetest arra indított, hogy Savonarolát fölhívja a ttízpróba kiállására, hogy ezzel ügye igazát bebizonyítsa ? Pedig Burg részletesen előadja, hogy miként utasította vissza ezt a felhívást a »hü katholikus« Savonarola s miként ajánlkozott helyette egy másik dominikánus, Fra Domenico da Pesce a próbát kiállani. Apróba ápril 7-ére volt kitűzve s a nép e napon mindenfelől összesereglett. A meghatározott órában megérkezett Fra Domenico vecsernye-palástban, mögötte Savanarola a szentséget vive. A két ellenfél helyet foglalt a loggiában, de vetélkedés támadt az iránt, hogy vájjon a máglyára lehet-e a szent ostyával lépni. A felett is vitatkoztak, hogy mily ruhában állják ki mindketten a tűzpróbát. Míg ezen civakodtak, jött egy zápor, s mindenkit hazakergetett. A nép haragja azonban most Savonarola ellen fordult s megostromolva a kolostort, melyben lakott, őt magát a Signoria parancsára több szerzetessel együtt elfogta. Most Savonarola ellenpártja volt a hatalmon. A birák kínpadra vonatták, hol Savonarola elismerte tanai fonákságát, de mindazáltal halálra ítélték, holttestét elégették s hamvait az Arnóba vetették. Savonarola nem volt erős, heroikus lélek s ez a körülmény adott okot Muratori és Viliarinak is oly magyarázatra, mintha a r. katholikus vallás igazságaiban való rendíthetlen hite kétséget sem tűrne. De mit nyomnak ily szavak, mint: »nem vagyok heretikus, mert heretikus az, a ki makacsul ragaszkodik egy véleményhez, mely a római egyház tanával ellenkezik; én azonban mindazt, a mit korábban mondtam és írtam s a mit jövőben írni fogok, alá vetem a római egyház igazításának ?« Mily sülylyal bírnak a tényekkel szemben? Rindelbach és Meier minden bizonynyal mélyebben fogták fel Savonarola jelentőségét a protestantismusra nézve, mint életének azon felületes írói, a kik nyomában Burg jár. Bátran mellőzhetjük Burgnak Luther életéhez közölt adatait, melyek között szívesen elfogadjuk helyreigazításul azon legenda rnegcáfolását, mintha Luther a wormsi birodalmi gyűlésen elmondott védelmét e szavakkal zárta volna be: »Itt állok, máskép nem tehetek, Isten engem úgy segéljen«. E szavak tudvalevőleg a wormsi Lutherszobor feliratán is helyet foglalnak, holott kétségkívül későbbi variánst képeznek, legalább nincsenek említve a Luther kihallgatása után közvetlenül megjelent s három kis quart lapot tartalmazó, ily című hivatalos kiadványban: »Doctoris Martini Lutheri oratio coram Caesare Carolo, Electoribus Principibus et Statibus Imperii in conventu Imperiali Vormesiae, die XVIII. Aprili MDXXI.« De micsoda vastag elfogultság ragadhatja Burgot arra az állításra, hogy a reformáció szó sok lutheránusnál egyértelmű volt a lopással, a fékvesztett papoknál és