Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1898-02-13 / 7. szám
egy szemernyit is levegyek, vagy legalább könnyebben elviselhetővé tenni igyekezzem. A hol anyagi csapás sújtotta a népet — mint álta Iában a bortermő vidékeken, a hol nincs másra használható föld, vagy csak oly kevés, hogy a kenyérnek valót is alig termi meg s a hol e miatt a munkaerő sem értékesíthető : ott sietni kell a terhen könnyíteni, hogy a testnek haldoklásával a lélek is meg ne haljon. Hogy miként gondolom én az anyagi bajok orvoslását: a mások által hangsúlyozott vélemények kapcsán sorra elmondom. Talán legtöbb híve van a birtok-aránylagos adókivetésnek, a kik ez által vélik a bajt megszüntethetőnek. Bizonyára ez volna a legigazságosabb adókivetés, mert a kinek több van, az többet adhat s több is követeltetik tőle. De nem ismerjük-e a tehetősebb adófizető polgárok azon nézetét, hogy a templomba épen úgy mehet és megy is, ép úgy hallgathatja és hallgatja is a szegény a papot, mint a gazdag? Hogy ebben is van bizonyos igazság, igazolja az, hogy a régóta hangoztatott birtok-aránylagos adókivetést nem merte egyházunk forcirozni, mert félt és nem ok nélkül annak káros következményeitől. De bármily következményeket vonjon is maga után a régi falak lerombolása, mégis ezt kell keresztülvinnünk az igazság és szeretet nevében. Igazságtalan és a szeretet elvét is kigúnyolja az a majdnem egész egyházunkban szokáson alapuló lelketlen törvény, hogy a szegény napszámos ugyanannyit fizessen az egyház céljaira, mint az a főúr, a ki százezrekkel, millióval rendelkezik. S a tapasztalat ép a gazdagok között azt mutatja, hogy míg mindenekre marékkal szórják pénzüket, addig az egyháztól még filléreiket is megvonják és ha egyszer máskor néhány forintot oda dobnak: mennek a deputatiók, hálálkodnak, a kor szokása szerint verik a nagy dobot, holott csak kötelességüket teljesítették, de azt sem a názáreti Jézus szellemében. Ha 10, vagy 100,000 holdas, 10 vagy 100,000 hold után fizet az állam fentartására mint állampolgár: fizessen annak arányában az egyház részére is, mint egyháztag. Vagy egyházunkért, a mely fölnevelt, a mely lelkiéletünk fölött őrködött, nem tudnánk, nem akarnánk — sokkal kevesebbet — oly szivesen áldozni, mint hazánknak? Az igazság és szeretet törvénye értelmében erre kell törekednünk. Az elemi csapások által sújtott egyházakat nemcsak segítenünk kell, hanem olyan alapokat kell teremtenünk szá mukra és pedig azonnal, a mely alapok biztosítják fennmaradásukat, sőt föl virágzásukat is. Vannak nekünk erőforrásaink, melyeknek segítségével sokat tehetünk, ha célszerűen használjuk azokat. Ott a közalap, a Baldácsy-alapítvány s ha még hozzáveszszük az eddig élvezett államsegélyt: ezek igen szép összeget képeznek, melyek által ott, a hol baj és szükség van, segíthetünk. Hagyjunk föl az eddigi segélyezés módjával, a mely szerint szegény papok és egyházak kaptak 50, 80, 100 stb. Irtot, a melylyel sem a pap, sem az egyház baja nem szüntetett meg véglegesen, hanem mondjuk: van segélykiosztásra való pénzűnk 60,000 frt. Ezt az öszszeget elosztanók pl. 15 pap és egyház között úgy, hogy ezeknek mindenike kapna 2—2000 frtot, a mely összeg, mint tőke kezeltetnék s csak kamatait élvezhetné a pap is, egyház is. Ez a kamat kitenne évenként legkevesebb 80—80 frtot papnak is, egyháznak is, sőt házilag kezelve bekebelezésre kiadva, kitenne 160—160 frtot. Ezzel, mint örök időre szóló biztos évi jövedelemmel segítve lenne a szegény papon és egyházon is. így néhány év alatt végig menne a segélyezés minden segélyre szoruló papon és egyházon, s szerintem megszűnnék az a sok jaj, a mely most annyi egyház és pap ajkáról elhangzik. Némelyek a természetbeni szolgálmányok pénzzé változtatásában is enyhítő és így orvosszert is látnak. A hol ez könnyen keresztülvihető, a papra nézve mindenesetre nagy jótétemény volna; nem kellene neki a silány buza és a hol még van, az erősen vizes bor miatt boszankodnia és keseregnie. De a hívekre, hogy könnyebb a termények befizetése, mutatja az a tapasztalat, miszerint míg a termények 9 /1 0 részben befolynak, addig az itt-ott meglevő csekély pénzfizetésnek jó ha a pap Yg-át bekapja. A termények pénzzé változtatása azonban a papra nézve mindenütt veszteséggel járna, mert a hívek sehol sem volnának hajlandók valami magas, hanem csak a rendes közepesnél is alacsonyabb árban kiegyezni. Ha a papság azon álláspontra helyezkedik, hogy az esetleges veszteséggel leszámol s készebb valamit engedni, veszteni, csakhogy pénzben kapja minden járulékát, úgy e kérdésnél is lehet valamit tenni. Alakítson az egyetemes egyház egy bizottságot s egy egyetemes központi pénztárt: gondoskodjék a lelkészek mostani jövedelmének, természetesen a stóla kivételével, a kurátorok, vagy mások által beszedéséről. A kurátorok beszolgáltatnák pénzben az összes papi jövedelmet s a központi vagy egyetemes pénztár, az egész ref. egyházban vagy kerületenként és megyénként, fizetné a lelkészeket negyed, vagy fél évenként, a mint a lelkészek óhajtanák. A pénztárt kezelő bizottságot fizetnék a papok és egyházak közösen. Erdély is ilyenformát akar a kepe megváltásával. Erősen hangoztatják az államsegélyt is, ettől várva minden anyagi teher és baj alul a fölszabadulást. Hát jó. Fogadjuk el az államsegélyt, de csak úgy, ha az elgondolható, hogy a néhány ezer forintért az állam szolgái ne legyünk, hogy őseink vérrel szerzett és biztosított jogai csorbulást ne szenvedjenek. Az anyagi bajok megismerése után lássuk a lelki életet. Van-e itt baj, betegség, vagy elértük már a lelki életnek ama csúcspontját, melyet Jézus ezen szavakban állít elénk : »Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok tökéletes* ? Ha azt mondanók, megcsalnék önmagunkat, mert a lélek betegsége: az Istenben való hit megrendülése, a hitetlenség, a közöny, az Isten és egyház dolgaival való nem törődés, az erkölcsi életnek megbomlása, oly általános, hogy csak az nem látja, a kit az ilyen dolgok egyáltalában nem érdekelnek. Nem célom hosszasan tárgyalni e kérdést, — pár cikkben épen erről beszéltem — de azt kénytelen vagyok ismételni, hogy a lelki élet erősítésére nagyobb súlyt kell fektetnünk Nem állítom én, hogy az evangélizációval az egyházi élet minden baját megszüntethetjük, de azt sem helyeselhetem, a mikor az evangélizációnak sokszor csak gúnyolásával találkozunk. Én hiszem és vallom, hogy nem csak kenyérrel él az ember, hanem Istennek igéjével is, de viszont vallom, hogy az Isten igéje mellett kenyérre is van szükségünk, melylyel testünket, földi életünket táplálnunk kell. De azt, épen ezen elvből folyólag állítom, hogy a mely emberben az istenige munkálkodik, a kinek lelkét igaz vallásos érzület kormányozza: az könynyebben megnyugszik a rá nézve kedvezőtlen viszonyok, sőt csapások között is; az könnyebben ad garasaiból filléreket az egyházra, a közjó előmozdítására, mint a hogy a bibliai szegény asszony oda adta az ő fillérét, a melyet látva Jézus, így nyilatkozott: >Bizony, ez többet adott, mint a gazdagok, mind együttvéve*, mert az a fillér
