Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-12-19 / 51. szám

jam, privata diligentiájára bizatik; azután meg egyes ember magára hagyatva, nagy lelki erő, erős elhatározás nélkül könnyen el is téved, el is fárad a küzdelmes úton; társaságban kelleme­sebb is, biztosabb is a haladás s a gyengének sem oly fárasztó az út. Nem azt akarom mondani, hogy minden mást félre téve, kizárólag csak az egyházi érte­kezletek tartásához fűzzünk minden jó remény­séget s azt tartsuk a haladás egyetlen feltóte­lének, — nem. Hanem, ha jót tehet, vegyük gyakorlatba s a nagyobb egyházmegyéket körökre osztva, tartsunk évenként többször és pedig a vándorgyűlések módjára értekezletet. A vándor­gyűlések módjára — s erre kiválóan súlyt fek­tetek, mert ettől a gyülekezeti élet felélénkülése is csalódás nélkül bizvást várható. Nem is té­vedek, nem is ábrándozom, ha a gyülekezeti élet felélénküléséről beszélek, mert tudom azt, hogy a legnagyobb vonzó ereje a példának van. Krisztus hiába beszólt volna a szeretetről oly szépen, a hogyan soha ember nem szólt, ha a szeretetet életében is meg nem mutatja ; mi, a mi Urunknak, Jézusunknak szolgái, hiába prédikálunk még oly szépen is, az egyház ügyei iránti sze­retetet, érdeklődést óhajtva felkölteni, ha nem igyekszünk póldaadásunkkal tüköréi lenni hall­gatóinknak. A példa a leghódítóbb erő. Ha időn­kónt a lelkészeknek egy testülete megjelenik valamelyik gyülekezetben, beszél, tanácskozik ko­molyan, a gyülekezet tagjait is érdeklő fontos kérdésekről, a mennyei atyának dolgaiban fog­lalatoskodik; világosság támad, a nép megismeri hivatott vezetőit, lát, hall és ért; látj a a példa­adók érdeklődését, hallja az igazság szavát és megérti, hogy mi légyen kötelessége. Ki tudná kiszámítani ennek üdvös hatását? A vakvezetők­nek szava, nevezzék a vakvezetőt akár pápista, akár nazarénus papnak, vagy szociálista vezér­nek, erejét veszti, mert a hol az evangélium a talaj, ott a tagadás szellemének nincs holott megvesse az ő lábát, a hol élő kövekből áll a vár, ott hiába viaskodik az élet ellensége, a hol a bölcsesóg trónol, ott nem diktálhat a tudat­lanság, a hol Isten visel gondot, ott a lopók kedvére titkos, zavaros éjszaka nem borul a lelkekre, a hol igazság a fegyver, ott a fekete sereg csalafintasága kicsorbul, nem ölhet. Ki tudná kiszámítani a gyülekezetek körében tar­tott egyházi értekezletek üdvös hatását? Iszap után mintha tiszta forrásvízben fürödnék, fojtó, mocsárgőzös levegő után, mintha derült, nap­fényes, éltető levegőt szívna a tétovázó, vagy megtévedt lélek, úgy újul meg az ő mennyei atyjának dolgait hallva. A gyülekezeti élet fel­élénkülésének külső jelei sem maradnak el. Ünnepre készülve, a környék lelkipásztorait, kedves vendéget várva, tiszta templommal ós iskolával is kedveskedik a gyülekezet szivesen látott vendégének. De nemcsak a gyülekezetre, hanem a lelki­pásztorokra is jó hatás, üdvös eredmény vár­ható az egymással és a gyülekezettel való érint­kezésből, mert egyfelől a nép megismeri pász­torait, tudni fogja, hogy kik lehetnek igaz ve­zérei, a kikben bízhatik s megerősödik a nyáj­nak pásztorához való ragaszkodása; másfelől pedig a holtig tanuló jó pap az értekezletek vitáin tisztultabb felfogást nyer a közérdekű, a tudományos és társadalmi kérdésekről, ösztönt az önképzésre s mivel a hány ház, annyi szokás, minden gyülekezetből vihet a jó szokások közül valamit a magáéba. A bajor egyház belélete köréből olvastam a Prot, Szemle ez idei 7-ik számából, hogy a lelkészek öt évenként két prédikációt kötelesek benyújtani az egyházi főtanácsnak. Ez intézke­dés célja a papok theologiai álláspontjának ós annak ellenőrzésére, hogy az igehirdetők miké pen teljesítik legfőbb kötelességüket, Nem azért hozom fel ezt, mintha követésre méltónak aján­lanám e bajor pólclát; de legalább az önképzés okából kívánatos volna, hogy az értekezlet meg­nyitása előtt az istentisztelet végzése, a prédi­kálás sor szerint tiszte legyen minden lelkész­nek. Mert arról talán felesleges is beszólni, hogy a lelkipásztorok összejövetelekor a nyilvános, ünnepélyes istentisztelet és pedig az e célra szentelt helyen, a templomban, annyira elenged­hetetlen, hogy egy pillanatra is kérdésessé nem válhatik. Nem érv gyanánt hozom fel — bár erre is alkalmas volna — hanem csak mint drága emlékemmel dicsekszem azzal, hogy az 1891-iki zsinati isteni tiszteleten jelen lehettem. S milyen hatással volt az reám s azt hiszem mindenkire nézve, a ki ott volt? Nem szólva arról a szép evangéliumi lélekben gazdag beszéd­ről, a melyet hallottam, maga az, a mit csak lát­tam, az a felséges kép elég volt arra, hogy egész életemre felejthetetlen, kitörölhetetlen benyomást hagyjon lelkemben. Együtt voltak a bölcs atyák, világiak és egyháziak, ünneplő köntösben, a lelkipásztorok palásttal. Szemem, lelkem gyö­nyörködött s csak úgy repesett a szivem az örömtől; hálát adtam az Istennek, hogy kegyel­méből kálvinistának praedestinált. Szomszédaim­nak arcán is az örömet láttam ülni, szemé­ben a büszke, boldog . kálvinistaság öntudatát ragyogni. Oh, ha ezt olyan kálvinista ember is látta, a ki lelkében tétovázott, hogy kálvinista maradjon-e vagy pápistává, nazarénussá legyen, hiszem, hogy vége szakadt lelkében a tétovázás-

Next

/
Thumbnails
Contents