Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1897-12-05 / 49. szám
Mult százados philos. jellegét levetve, ez ma korunk köztudatába ment át s külső gyakorlati következményeiben a sociális élet terén nyilvánul. Itt mitsem használ a tekintélyre való utalás. Személyes meggyőződésünk egész erejével ismernünk kell a ker. világnézet s a keresztyénellenes áramlatok egymást kizáró ellentéteit, mert Goethe szerint a világtörténet egyetlen thémája a hit és a hitetlenség közötti küzdelem. A világnézetért való küzdelem történeti fejlődése lesz az a tanító mester, ki minket jelen követendő feladatainkra fog megtanítani. Tudvalevőleg a keresztyénség mint új világnézet lépett be a világba. Az Isten s az emberi nem egységének felséges gondolata, a melyet Pál apostol Athenében hirdetett, absolut új gondolat volt az antik világ előtt. Egy gondolat kormányozza a népek és államok történetét, s egy kezdete és célja van az emberiségnek az istenországa megvalósulásában. E történet központja Jézus Krisztus, a kiben összefutnak az ókori történet összes szálai, s a kiből kiindulnak az újkor összes szellemi mozgalmai, de a ki egyúttal az egyes léleknek is végcélja és legmagasztosabb gondolata. Hogy Hase szellemes szava szerint: »Der Zeiten Herr ist, Gott, der Zeiten Wendepunkt ist Christus, der echte Zeitgeist ist der heilige Geist«, arról fogalma sem volt az antik világnézetnek, p. o. egy Platónak vagy Aristotelesnek. Pedig ezek az alapgondolatokma a ker. gondolkozás elemi gondolataihoz tartoznak. De a pogányság s a zsidóság elavult és legyőzött szellemei tovább is éltek az egyházban a tévtanok álarca alatt. A christologiai viták alatt egyenesen a Krisztus történeti személyiségéhez kötött keresztyénség lényegét támadták, a kinek közbenjáróságával pedig áll vagy esik az egyház. Origenes és Augustinus ismerte föl azt a titáni gondolatot a maga egész nagyságában, mélységében és következményeiben, hogy a keresztyén hittartalom a görög speculatió maradandó gondolatelemeivel és fogalomvilágával összeegyeztethető, s a mint a törvény és a prop'netia, úgy Platón és Aristoteles is a maga módja szerint »nevelömester volt a Krisztusra^. Különösen Augustinus, ez a tudományosan képzett idealista latin philosophus és valláserkölcsi realista theologus döntőleg hatott a további fejlődésre az öntudat, a hit és tudás, s a speculatió történetbölcselet világának kritikai megvizsgálásával, s a ker. s az antik szellem érett s gazdag vívmányait egy kész rendszer alapjában adta át a középkornak. Augustinusnál a ker. szellem az új kultúrfejlődés megteremtőjének és hordozójának bizonyult, s a ker. hit elvéből kifolyólag új világ derült föl az emberi sziv és elme előtt. Közelebbről a középkor az egységes világnézetnek az ideje s Aquinoi Tamás annak legnagyobb rendszerezője. De ez az egység merev, külső és törvényszerű, mely az evangélium világnézetével szemben a pogányság és a zsidóság szellemeinek hódolt. S a klasszikus studiumok fölújításának korszaka is új pogánysággal fenyegette a világot. Egyedül a reformáció volt az, mely Lutherben a lelkiismeret s a ker. hit erkölcsi komolyságát, Melanchtonban pedig a klasszikus műveltségnek a keresztyénséggel való szövetségét érvényre emelte a szellemi élet egész vonaián. A középkori merev tekintélyhit helyére a személyes evangéliumi üdvhit lépett, mely az ember belső életének regenerálásával az igaz ker. humanitás ideálját célozza, s ennyiben korunk egyetlen nevelő és képző eszközének bizonyult. Örök érdeme a reformációnak, hogy benne a ker. hit élő' és fejlődésképes frigyre lépett a valódi tudománynyal, s ennyiben Heinzelmann szép szava szerint »ist der Protestantismus der Retter und der Hort der christlichen Kultur Europas geworden.* De a tagadó szellemet a reformáció sem tudta eltávolítani az egyházból. Az angol deismus, Rousseau és Voltaire fölvilágosodása, majd a francia encyclopaedisták materialismusa annak főbb képviselői. Azoknak behatása alatt Kant bölcseletéből táplálkozva áll elő az ú. n. theol. rationalismus, mely a keresztyénséget a józan ész mértéke alá foglalva nálunk is egyeduralmat gyakorolt a szószéken és a kathedrán s máig is uralkodó világnézete a félművelteknek. A rationalismus törli a keresztyénség természetfeletti jellegét s hármas alap hitcikkével a morált prédikálja. Még azt a csöpp positivumot is törli a pantheismus, a melynek a vallásra és a theologiára vonatkozó következményeit Straussék vonták meg. Csak természetes folyománya ennek korunk pessimismusa és Nietzsche kulturát felforgató őrült, anarchismusa, a mely az önzés hirdetésével hadat üzen mindennek, a mit eddigelé a vallás és az erkölcsiség terén szentnek tartottunk. E »Philosophie des Wahnsinns« gyakorlati következménye a sociális téren a dynamit és az anarchia. Jól mondja Heinzelmann, hogy a keresztyénségtől letért ú. n. »modern« gondolkozás története egyúttal annak ítélete, s hogy ez a gondolkozás positiv alap hiányában »eine wahre Hexenkiiche, ein Meer von Widersprüchen und heillosester Begriffsverwirrung*. Aristokratikus pantheismus, nyárspolgári rationalismus, plebejus materialismus és radikális anarchismus, sőt nihilismus gazdagon váltja fel egymást a különböző néprétegekben. A természetfelettiség tagadása képezi mindnyájuknak közös elvét, s a világ a kosmos legfőbb ítélő mértéküket. Innen a világszellem, a világfájdalom s a semmi. Mindezzel szemben áll a ker. világnézet theismusa. Gondolkodóink, klasszikus költőink, kiválóbb művészeink, komolyabb államférfiaink és tudósaink annak a főbb művelői. A világot legyőző ker. hit fundamentuma az az alap, a melyen építenek, s a mely korunk művelődésének egyetlen hathatós gyógyszere. A keresztyénség és a műveltség képezi Heinzelmann további fejtegetéseinek a. tárgyát s itt közelebbről a valódi műveltség lényegét, ismertető jeleit, feltételeit és célját veszi positiv evangéliumi keresztyén alapon szigorú vizsgálat alá. Korunk jelszava a műveltség, mert ez teszi szabad emberré az embert. De a műveltséggel is úgy vagyunk, mint korunk főbb pártjainak többi jelszavaival, megszoktuk azt, hogy a kulturát vagy a műveltséget a keresztyénséggel ellentétbe helyezik, vagy a kettőnek összeegyeztetéséről beszélnek Nézzük hát közelebbről, mi is az a műveltség és kicsoda a művelt ember? Kultura és műveltség korrelát fogalom, Kant. és Schiller még felváltva használja, pedig a kettő nem egy. Beszélünk egy népnek vagy kornak kultúrájáról, és szólunk müveit és képzett, jogászról orvosról, theologusról stb. A kultura hordozója a közösség, a műveltségé az egyes ember. A kultura tárgya és célja a külvilág a maga erőivel és jelenségeivel, a műveltségé ellenben az emberi természet a maga képességeivel. Kultura a bennünket környező természet fejlődésével és elsajátításával műveltség ellenben saját emberi természetünk kifejlődésével azonos. A kulturánál a hangsűly a dolgokon, a műveltségnél a személyeken van. De kultura és műveltség követelik és feltételezik egymást. Egy népnek a kulturális haladása saját műveltségétől függ. Világfejlődésre és világuralomra törekszik az egyik, önfejlődésre és önuralomra a másik. Amott egy átalánosan kötelező törvény, itt a személyes szabadság törvénye dominál. A műveltség közelebbről harmonikus kifejlődése annak, a mit magunkon hordozunk. Sajátos lényegünk sokoldalú