Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-11-28 / 48. szám

BELFÖLD. Nyilt v ál asz. — Tekintetes Hosszú Ferenc úrnak. — E becses lap 46. számában az >Unitárius Közlöny« szerkesztőjéhez intézett »Nyilt Levélre«, mint a megnevezett lap szerkesztője, egy pár sor választ a »Nyilt levél« t. olvasói tájékozására szükségesnek tartok. Egy vidéki tudósító f. év július havában, mint szerkesztőnek azt írta, hogy »a szabadkőmívesség terjed papjaink között is«. A tudósítást nem közöltem, hanem a helyett a szerkesztői izenetek között azt jegyeztem meg, hogy a mi egyházunkban »oly tiszta és teljes szabadság van a gondolkozásra — hozzá tehettem volna: a cselekvésre is — hogy innen nincs miért vágyni sehová«, különben is, most mi sem indokolja a szabadkőmívességet. Erre az izenetre válaszul egy névtelen levél küldetett be a szerkesztőséghez, melyben »Egy szabadkőmíyes* személyeskedő megjegyzései foglaltattak női kézírásban. E névtelen levélre a szerkesztői izenetben válaszoltam és pedig, tekintettel arra, hogy nővel állok szemben, minden kímélettel. Válaszomra Hosszú Ferenc úr beküldött egy hosszú levelet, közlés végett. Nem közöltem, mivel célja nem fölvilágosít ás volt, — mit kértem — hanem személyeskedés, a minek nem adhattam helyet. Ezután jutott a H. F. levele a Prot. Egyh. és Isk. laphoz, lényeges kihagyással és szelíd ítéssel. Miután H. F. úr nyíltan bevallja, hogy »bosszankodottmidőn levelét Íratta, remélem, maga sem számított komoly számbavételre, így tehát nagyon röviden válaszolhattam volna, minthogy annak személyeskedő része a józanul ítélő emberek előtt nem bír értékkel, vádjai pedig, melyekkel velem együtt azokat illeti, a kik Angliában végeztük felsőbb tanulmányainkat, merő állításnál nem egyebek, melyeket addig, a míg positiv adattal nem bizonyít, csak rágalomnak tekintek és visszautasítok. Ámde, miután Dávid Ferencen elkezdve Chaningig le, minden unitárius jelesünk emlékét megháborgatja és e neveket a gróf Mayláth püspökével összekeveri, engemet meg odaállít az unitárismus quasi képviselőjének az ultramontanismus örvénye mellé, a kérdés érdekeben. kénytelen vagyok többet mondani, mint a mennyit egy ilyen személyeskedő levél megérdemelne. H. F. úr a szabadkőmívesség mellett lelkesedik. Ám legyen neki az ő kedve szerint. De azt a fölfogásomat föntartom, hogy unitárius papnak és általában unitárius embernek nincs oka olyan társasághoz szegődni, a mely, bár nagyon szépek elvei, rejtegetve, titokban tartja gyűléseit és úgy végzi munkáját. Ne gondoljon a farizeusokra, kik az utcákon sípolnak, hogy az emberek lássák jó cselekedeteiket, hanem gondoljon arra a szabadságra, a melylyel minket megszabadított a törvény nyűgétől Pál apostol, a szolgaság láncától az új idők szelleme. A mi unitárius elődeink már régen kimondották és Erdély rendjei törvénybe iktatták, hogy mindenki azt a hitet kövesse, a mely neki tetszik. Ettől a szent jogtól hosszú időn keresztül el voltunk zárva, el a polgári jogtól, el a gondolkozás jogától is. De most mindezeket élvezhetik az unitáriusok is, mások is. Ha hitelvei valakit eltiltanak azoknak a magasztos elveknek a gyakorlásától, a melyeket az evangéliumból tanult, annak igaza van, ha szövetkezik elvtársaival és nem pihen valameddig ki nem vivja azt, a mit más élvez és a mihez neki is joga van. Én el tudom képzelni, hogy a szabadkőművességre, ilyen értelemben, ma is sokaknak és sok helyen szükségük van, de azok nem mi unitáriusok vagyunk, kiket a hit, a lelkiismeret, a gondolkozás és cselekvés szabadságában sem dogmánk, sem egyházszervezetünk nem korlátoz. Erős meggyőződésem szerint mi mint unitáriusok nem nyerhetünk, mi csak veszíthetünk. Ezért méltányoltam a vidéki levelező megütközését azon, hogy unitárius papok is a szabadkőmívesség befolyásának engedtek. Midőn így fogom föl az unitárismus lényegét, nem szükség védenem eljárásomat a gróf Mayláth püspökéhez hasonlítás ellen. A buzgó főpap bizonynyal nem azt félti, a mit mi. Nagyon téved, ha azt hiszi H. F. úr, hogy a szabadkőmívességet védelmezi, úgy a mint nyilt levelében védelmezni akarta. Nem veszi észre, hogy a szabadkőmívesség hirdetett elveit sérti meg ezzel is és azzal is, hogy ha mint szabadkőmíves egy egyház dolgaiba elegyedik, mégha különben ahhoz az egyházhoz is sorozza magát. Alig hiszem, hogy ezzel a szerepléssel nagy szolgálatot tett volna a szabadkőművességnek. Végül, miután látom, hogy unitárius voltát szereti emlegetni és előtérbe állítani még a szabadkőmívesség védelmezése közben is, jövőre nézve azt ajánlom, hogy mikor »beteg«, akkor ne izgassa magát az ilyen dolgokkal. Bizonynyal vannak Háromszéken még mások is, a kiknek olyan nagyon szivén fekszik — ha szükség — a szabadkőmívesség védelme. Azoknak kell hagyni. Különben is nem értem, hogy mikor unitárius papokról volt szó, miért állott elé ön és ráadásul, olyan fegyverrel, a milyet egy unitárius pap, erős hitem szerint, nem használt volna. Lám, most már megnehezítette helyzetét összes pap barátainknak, a miatt az egy-kettő miatt, a kiket — ha ilyenek tényleg vannak — védő szárnyai alá fogadott. Ajánlatomnak egy fontos indító oka is van. Az egyház történelméből azt tanultam, hogy az unitárius egyháznak és vallásának legtöbbet ártott egy különben derék unitárius ember, Eössi András beteg ágyán mondott gondolataival, mert ezekből a beteg gondolatokból született a szombatosság, ez pedig, hogy egyebet ne említsünk, épen oda benn a szép Háromszéken eltemette hatvan derék és népes gyülekezetünket. Kolozsvár, 1897. november 20-án. Boros György, az »Unitárius Közlöny « szerkesztője.