Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1897-11-28 / 48. szám
minden egyes hitéletének s az üdvben való fejlődésének alapja a tudatos és vallásos odaadás azon kijelentés iránt, a mely kijelentéssel tudományosan a theologia foglalkozik. Minden profetikus vallás tehát csakugyan oly theologiát teremt, a mely tudomány akar is, kénytelen is lenni s a melyen a közösség kegyessége is bensőleg megosztozik. De épen az a kérdés, vájjon az a theologia tudománynyá lehet-e, a szó valódi értelmében. A kétség, melyet ez irányban oly sokoldalról szeretnek hangoztatni, látszólag nem is minden jogosultság nélkül való. Az okok, melyek e kétséget táplálják, részben az ily vallásalapítás természetében, részben a vallásalapító személyében, részben a kijelentésben rejlenek. Ha valamely vallásalapító az ő neki kijelentett s az ő életelemét képező új vallásos életerőt másokkal közölni akarja, a közlés érdekében szükségszerűig alkalmazkodni kénytelen a beszéd és gondolkodás azon formájához, a melyet néki kora és népe míveltsége nyújt. Vallásos meggyőződésével egyidejűleg tehát kénytelen lesz a néptudat sok elemét is kifejezésre juttatni, sőt hogy azt minél inkább a nép lelkébe vésse, kénytelen a tanítását oly nyelven s a gondolkozás oly formájában közölni, a mely környezete — hogy úgy mondjuk — népies metaphysikájának színezetét hordozza magán, még ha ez oly gyarló és fogyatékos is. Minél inkább »tudós* valamely próféta, az ő profetiájának e tudós karaktere szükségszerűleg annál inkább előtérbe fog lépni s innen érthető, hogy tulajdonképen való értelemben vett tudós soha vallásalapítóvá nem is lehet. Egy vallásalapító sem választja el az ő benső hitbizonyosságának tartalmát ama népies formától, ellenkezőleg mind a kettőt együtt egyszerre juttatja érvényre. Már a vallásalapítás természeténél fogva is tehát minden ily theologia anyaga, csiraszerüleg, a tudományos mezőn oly elemeket rejt magában, a melyek a tudomány fejlődésével változatlanul nem maradhatnak. Hozzá a másik tény: a vallásalapító személye. Minden profetikus vallás alapítójának személyiségével a legbensőbben össze van forrva; hiszen a vallásnak épen az képezi a különlegességét, sajátos történeti karekterét, a mit, mint az isteninek megnyilatkozását, alapítója önmagában átélt. Ezért az ilyen vallásalapító élete természetszerűleg a legélénkebb vallásos érdeklődésnek a tárgya. Ez élet külső lefolyásának elbeszélésénél azonban az általa áthatott kegyes lelkek előtt minden tudományos és történeti érdek háttérbe szorul. Ez elbeszélés kizárólagos fori •asa a kegyes csodálat és szeretet, a melynek szemeiben a csoda természetes valami s a mely fáradhatlan abban, hogy alapítója szeretett, bálványozott fejét folyton minél frisebb s gazdagabb koszorúkkal ékesítse. S ugyan ezt tapasztaljuk, bárha gyengébb mérvben is, a vallás további fejlődésénél A mult mind csodásabb színezetet nyer, s a kérlelhetlen történettudomány az ily hagyományokkal szemben a legkíméletlenebb kritikát kénytelen gyakorolni. S végül minden ilyen profetikus kijelentés szükségszerűleg, mint egyetlen biztos módon, az írás útján öröklődött át az utókorokra. S bárha egyéb írásbeli hagyományokkal szemben az ember szabadságát mindig megtartotta is, a szent könyvekkel szemben a dolog máskép alakul, azok különös hódolatot s imádatos tiszteletet igényelnek. Hiszen bennök lá'ja a gyülekezet — és pedig joggal — az ő neki adott kijelentés örökös megnyilatkozását. A hit alázatos engedelmességét, melylyel e kijelentéssel szemben viseltetik, már most természetszerűleg átviszi ezen iratokra is; csakhogy e kegyes tiszteletet és hódolatot nemcsak a vallásos tartalomra terjeszti ki, hanem azon részekre is, a melyek történeti, természettudományi vagy metaphysikai természetűek. sőt kiterjeszti azt az iratok formájára is s ezzel szent irodalmát a többi irodalmak közül ki és azok fölé és pedig hasonlíthatlan magasra helyezi. Minél erélyesebb a hit, mely ezt cselekszi, annál egyoldalúbban és szenvedélyesebben fog az ilyen dolgokon csüggeni. Az üdvösségét kizárólag a vallásos hittől tenni függővé, őt többé ki nem elégíti; ellenkezőleg, függővé teszi azt. szentiratának azon tételei elfogadásától is, a melyek alapjukban nem a hit, de a tudás körébe tartoznak, más szóval a a tudomány tárgyait hittényekként állítja oda. S a theologiának így — úgy látszik — itt sem marad egyéb választása, minthogy elfogadva a tudományos irodalmi kritika elveit, a gyülekezet vallásos életét kritikailag aláássa s ezzel jogát a gyülekezetben eljátsza, avagy, hogy a tudás elveit nem respectáló kegyesség igényei előtt meghajolva, a tudományos jelleg igényéről végleg lemondjon. Ez okok alapján immár csakugyan érthető, hogy nem minden profetikus vallás bírja el az igazi theologiát s hogy még az igazi vallásokban is nem minden theologia egyúttal valósággal tudomány is. Viszont azonban világos az is, hogy az emberiség művelődésének fejlődésében a tökéletesség igényével csak azon vallás léphet fel, a melynek theologiája igazi tudomány is. Mert tudományos igazság és kegyesség nem zárhatják ki egymást, a nélkül, hogy az emberiség lelkét meg ne mérgezzék. Plogy nem minden profetikus vallás bírja el az igazi theologiát, ennek példáj ct Islam, melynek »Könyve* (a Korán) a hivők szemében nemcsak tartalma, de formája szerint is, egész terjedelmében érinthetlen igazság. Fejlődésről, haladásról itt többé nincs szó: a theologia mind ennek esküdt és elkeseredett ellensége. Minden űj gondolat, minden úttörő tudományos felfedezés átkozott. S az igazságtalanság és barbarismus ez átka meg nem törhető, míglen eljön az idő, midőn a rossz theologiával együtt maga a vallás is hamisnak bizonyul és megdől. Ámde még az igazi vallásban sem fejlődik ki a theologia mindjárt mint valódi tudomány. Ha egy új vallás megragadja a sziveket és közösséget alkot, abban rendszerint a vallási, illetőleg a valláserkölcsi tényező válik elsőben is uralkodóvá. A lelkekben csak e szózat él: »Egy a szükséges dolog« — s minél emelkedettebb és igazabb az ilyen vallás, amaz állapot annál szükségszerűbb. A theoretikus megismerés, szemben a hittel, teljesen háttérbe szorul. A tudománynak nincs sem értéke, sem joga. Legfeljebb mint eszköz bír jelentőséggel, a kijelentés fényeinek beigazolása érdekében s azon szempontból, hogy a hit rendszerének logikai formát s jogszerű bevégzettséget biztosítson. Egyetlen, önmagára értékes tudomány tehát itt csupán a theologia. A hitnek biztosítása és a kijelentés autoritásának megóvása érdekében kerítést vonnak annak okiratai körül. Nem törődve a tudomány jogával s fejlődésével, mindent, a mi történetileg a kijelentéssel esik össze, a csalatkozhatatlanság és szentség bibortakarójával fedeznek be. így történt ez s így fog történni mindig és mindenütt, a hol a vallásos élet új, elemi erővel buzog fel. Ez a nyitja, miért nem volt a reformáció sem hajlandó tudományos érdekek miatt a vallásos igényeknek bármily jelentéktelen korlátozására is. S ha Luther ultramontán birái azt vetik az ő szemére, hogy néki a tudomány és a theologiának tudományos müvelése kevésbbé feküdt a szivén, mint olyik scholastikus doktornak avagy pápának. nem veszik észre, hogy Luther épen ebben mutatkozik igazi vallási hősként és géniusként. Igazi, vallásos reformációnak sohasem szabad tudományos szempontból kiindulni s első sorban is tudományos célokat szolgálni. (Folyt, kcho Stromp László.
