Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-11-28 / 48. szám

Még cifrább dolgok történnének a javaslat elfogadása és életbeléptetése esetén az olyan egyházközségek -ben, hol a hívek nem fizetnek jelenleg semmiféle egyházi adót és az egyházközség nincsen abban a helyzetben, hogy a megszaporodott szükségletet meglevő jövedelmeiből fedezni tudja. Vájjon ki fogja ilyen helyeken kiróni és felszedni az egészen új és tekintélyes összegekre rugó adót ? Avagy a domesztika nem tanított-e meg minket eléggé, hogy minő erőfeszítésekkel jár még ezt az aránylag kevés és kicsiny adót is beszedni, s hogy a csendesség és a békesség kedveért meg kellett engednünk, igen sok helytt, hogy azt ne a nép, hanem az egyházközség pénztára fizesse? Még szerencsétlenebbnek tűnik fel előttünk ez a javaslat, ha a papi hivatás szempontjából tekintjük. A pap hivatása ugyanis az, hogy főként a lelki, a szellemi dolgoknak éljen s népének atyja, hűséges pásztora legyen. Mit csinál pedig ez a javaslat a papból ? Azt, a mitől tulajdonképen meg akarja szabadítani, adókivetőt és adóvégrehajtót. Mert kimondani azt, hogy a presbyterium köteles minden évben kiállítani a javaslat elvei szerint a költségelőirányzatot, nem tesz egyebet, minthogy azt a pap állítsa össze, a mi miatt nemcsak százféle összeütközése és súrlódása lesz a néppel, hanem egy olyan bürokratikus munkát kell, hogy elvégezzen, a mi hetekig leköti az adókönyvek buvárlatához s az adózók névsorának összeállításához. S hogyha még ehhez hozzáveszszük, hogy a javaslat tág kaput nyit a presbyterium kirovása és megállapodása ellen való felebbezésnek: akkor könnyen elképzelhetjük, hogy mi lesz jövőben a különböző irodai munkákkal amúgy is szerfelett megterhelt papnak a sorsa. De a különböző adók kirovása és a költségelőirányzat megállapítása mind csak hagyján. A legnagyobb és az idegeket teljesen kimerítő munka ott kezdődik, a mikor az adót fel kell hajtani. Mert hogy hajtani kell. az bizonyos. Elsőbben is a pap összeírja a hátralékosokat, pontosan ügyelve, nehogy a kimutatásba valami hiba csúszszék be. Azután összehívja a presbyteriumot s azzal tárgyalás alá veszi a dolgot. A tárgyalásról jegyzőkönyvet készít s azt a hátrálékosok lisztájával átteszi az illető községi bírósághoz, a mely ha akar azonnal; ha nem akar: hetek múlva hozzá kezd a végrehajtáshoz. A végrehajtásról a pap már az első órában értesül, mert megkezdődik a népvándorlás a parochia felé. Egyik ember a másiknak adja az ajtókilincset s mindenik csak kér és könyörög, hogy a pap adjon egy kis időhaladékot neki; hogy ne vétesse el az utolsó véka gabonáját, ne hajtassa el az egyetlen malacát. Nézzen Istent és gyakoroljon könyörületet, mert hiszen ő maga hirdeti a kathedrából. hogy a ki irgalmasságot gyakorol, irgalmasságot nyer. És ha n pap enged, mert hiszen kell, hogy engedjen: akkor a végrehajtási eljárást, a következő alkalommal, kezdheti elől; ha pedig nem enged: akkor a kérést szitkozódás, a könyörgést átok követi, majd pedig azt kell tapasztalnia, hogy hívei rendrerendre csak maradoznak el a templomból, hidegednek el az egyház iránt, és ha ávertálnak is, de többé nem ragaszkodnak hozzá. Velem az országos közalapi járulékok behajtása idején egyszer még furcsább eset is történt meg. Folyamodtam a szolgabírói hivatalhoz a végrehajtás foganatosításáért, honnan egy vörössapkás hajdút ki is küldöttek egyházközségembe. Előre elhatároztam, hogy semmiképen nem fogok engedni, de mégis mikor láttam a könyeket és hallottam az éktelen jajveszékelést, hogy a formát megmentsem és az eljárás folyamata elé akadályt ne gördítsek, felajánlottam mindenik hozzámforduló hívemnek, hogy annyi pénzt, a mivel tartozását kifizetheti s a végrehajtást kielégítheti: adok én neki kölcsön négy heti várakozásra. S az eredmény vájjon mi lett ? Nemcsak az, hogy pénzemet soha meg nem kaptam, hanem az is, hogy a mikor a végrehajtó napidíját ki kellett fizetni, azt is a zsebemből kellett, hogy kitegyem, miután a behajtott öszszegből, a domesztika kárára azt levonni nem lehetett, a vörössapkás pedig felettes hatóságától arra rendeletet nem kapott, hogy a végrehajtási költségeket a végrehajtást szenvedőktől felszedhesse. De ha kapott volna is, a végrehajtást szenvendők között, egy néhány olyan hívem volt, a kinek a házánál még 5 kr. érőt sem lehetett volna találni. Az egyházi terheket, a jelen viszonyok között, nem emelni, hanem mentől inkább alászállítani kell. Híveink többé nem lelkesülnek a jövő élet boldogságáért. Inkább tetszik nekik az, hogy ha adni nem is tudunk nekik, de kérni se kérjünk tőlük semmit. Az ige, a mai reális világban, nem képes jóltartani senkit, most a népek millióinak jelszava: a kenyér, melyet megéreti buzakalászok megőrölt magvából sütnek. Mimagunk, az ideálizmus zászlóvivői, a papok, mi is a kenyérért kiáltunk, nyomasztó társadalmi helyzetünk javítása érdekében zörgetünk, írunk és tanácskozunk; oktalanság lenne tehát tőlünk, hogy épen híveinknek a szájából vegyük ki a falatot, hogy a mi kenyerünk a barna és a kemény, fehérré és puhává legyen s hogy a gyűlöletnek és az elkeseredésnek minden átka a mi vállainkra nehezedjék ezért. Az egyedül helyes mód az egyházi hivatalnokok tarthatatlan helyzetének javítása érdekében, hogy az állam segítségét és hozzájárulását vegyük igénybe egyesegyedül, s mindazt, a mi e cél elérése tekintetében szükséges, egyedül tőle várjuk és kérjük. S ezt tenni, méltó jogunk van. E jog kimutatására én nem hivatkozom a múltra, mint a legtöbben tenni szokták s anyaszentegyházunknak és a református papi karunknak a múltban szerzett érdemeire, midőn a magyar állam eszméje és a nemzeti nyelv kultusza csak a ref. egyház kebelében élt; én a jelenre, a jelenben végzett szolgálatainkra s e szolgálataink alapján szerzett érdemeinkre hivatkozom, midőn a magyar állameszme győzelmének és a nemzeti nyelv terjesztésének érdekében, küzködünk most is; midőn a egyházpolitikai törvények lelkes támogatásával egy teku élves összegre menő jövedelmet dobtunk el magunktól es az egységes Magyarország fenséges gondolatának oltárára tettük áldozatul; midőn iskolákat tartunk fenn, melyekben a haza ifjúságát nemcsak tudományra tanítjuk, hanem erkölcsös, feddhetetlen életíolytatásra is neveljük; midőn templomokat építünk és azokban a népet az Isten iránti szeretet és engedelmesség mellett, a polgári és világi hatóságok iránti szeretetre és engedelmességre is tanítjuk; midőn a legtöbbször félreeső, kicsiny falukban, buta. vérengző és az erkölcsiség alantas fokán álló nép között, éhezve, fázva, tűrve és nyomorogva, szinte emberfeletti erővel küzdünk a felvilágosodás, a közjóiét és az indulatok megszelídítése érdekében, önpéldánk által mutatva meg azt, hogy miként kell az embernek élni, küzdeni, remélni és dolgozni. Sőt ha mindezen érdemeinktől eltekintenénk is, mi a református papság, a nemzet testében, egy olyan hatalmas tényező vagyunk, kik tanultságunknál, míveltségünknél és a bennünk rejlő testi és szellemi erőnél fogva bátran megkövetelhetjük, hogy minket az állam, mint a nagy nemzettest jelentékeny tagjait, a mi lételünknek feltételeiben, erőnk kifejtésének kívánalmaiban, a leghathatósabb mértékben támogasson. Ám, ha az idők folytán, magához ragadta az egy-