Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-11-28 / 48. szám

háztól, az emberi élet minden terén, a hatalmat s magát Istenné tette e földön : gondoskodjék arról is, hogy területén mindenki megelégedett legyen és elhivatásához mért kötelességeinek megtelhessen, mert az egyház gondoskodott erről is, a mikor az ő kezében volt a hatalom, ítélni elevenek és holtak felett. De elnézni hidegen, a mi erőfeszítéseinket, nem hallani meg segélytkérő kiáltásainkat s a tettek és cselekedetek erélyes végrehajtása mellett, sovány Ígéretek hangoztatásával vakítani a világot s közben elnézni, hogy újabb adók behozatalának a tervezetével miként fordítjuk anyaszentegyházunk élete ellen a fegyvert s miként igyekszünk saját fejünkre zúdítani a veszedelmet és az átkot: ez sem nem államférfiúi feladat, sem nem a mi anyaszentegyházunk vezéregyéniségeinek fejére háramló dicsőség, hanem magyarán mondva, tehetetlenség és gyávaság. Z. Kiss Sándor, rettegi református lelkész. Egy-két megjegyzés Református cikkére. Megvallom, egy kicsit zavarban vagyok véleményem nyilvánításával. Isten látja lelkemet, hogy Reformátusnak a Prot. Lap múltkori számában közölt cikkéből a személyemre vonatkozó elismeréseket teljesen és szivesen elengedtem volna. Azt pedig, hogy ő a szent dolgok lábbal tiprása ellen bátran és erélyesen felszólalt, teljes mértékben méltánylom. Mégis indíttatva érzem magam arra, hogy egynémely állítását megjegyzésekkel kisérjem. Először is figyelmeztetem arra, hogy a mi budapesti ifj. egyletünk a katonákkal való foglalkozást nem az ő buzdítása folytán kezdte meg. ő ugyanis, úgy-e bár, ez év nyarán írta hozzánk nyilt levelét? Nos, tehát, legyen szives utána nézni, én már az 1896-ik évben közöltem a Kis Tükörben a katonák szüleihez intézett s az ideivel teljesen azonos felhívást. Azután abban nagyon igazságtalan irántam, a mikor azt állítja, hogy az én barátságomat nem igen tapasztalta. Kérem, nincs annál nagyobb barátság, minthogy valakit a Krisztus igaz ismeretére akarunk vezérelni. Nos, tehát, nevezzen meg valakit, a ki őt nagyobb buzgalommal igyekezett volna a Krisztushoz vezérelni nálamnál. És abban igaza lehet Reformátusnak, hogy nekem sok hibám van, sőt sokat vétkezem is Isten és emberek ellen, mert Isten iránti hitem megrendül s zúgolódásnak ad sokszor helyet, az emberek közül igazán nagyon kevésnek tudok segítségére lenni, és a mulasztási vétkek is vétkek; de azt egész határozottan állítom, hogy Reformátust mindig a legigazabb keresztyéni szeretettel szerettem, én igazán szerelmes voltam bele és sohasem fogok megszűnni azt a legjobbat kívánni neki, a mit Isten embernek adhat s ha most vagy máskor ellene mondok, biztosítom, hogy csak az akadályokat akarom előle elgördíteni, a melyek gátolják a Krisztushoz való közeledésben. Azután, hogy a mértékletlenség ellen alakult kékkereszt-egyesület, mely a paráznaság leküzdésére alakult, s a fehérkereszt-szövetséget nem pártolja, az evangéliumi szövetséget feleslegesnek tartja, ez csak azt mutatja, hogy nemcsak nekem vannak hibáim, hanem neki is. Mert bizony a mértékletlenség is, a paráznaság is oly iszonyúan dúl, a belmissziói tevékenység pedig oly lassan megy, hogy amazok leküzdésére, emezek előmozdítására erélyes egyletekre van szükség. Különben is jól tudom, hogy Református a földművelésügyi miniszternek sohasem tett és más sem tett szemrehányást, hogy a vörös-kereszt-egvlet vezértagja volt s ha dr. Darányi, Széli Kálmán esperes s más református emberek a miatt, hogy a vöröskeresztegyletet felkarolták, kifogás alá nem esnek: miért rója fel nekünk hibául, hogy a mértékletlenség és paráznaság leküzdésére indult munkát ugyanoly névvel nevezzük, a milyennel más művelt országokban nevezik ? Megjegyzem mellesleg, hogy a kékkereszt-egyletnek csak pártfogó tagja vagyok s egy kevés bort iszom is. Hanem azt jól tudom, hogy a részegeskedőt nem lehet máskép megmenteni csak úgy, hogy a szeszes italokról teljesen lemond s bizony csak csudálni tudom azokat az önfeláldozó embereket, a kik a részegeskedők jó útra térítése végett minden szeszes italról lemondanak. Legigazságtalanabb azonban Református a Kis Tükör szerkesztőjével szemben, a kit azzal vádol, hogy a Kis Tükör-nek újabban anyagias színezetű irányt adott. Hát kérem, a Kis Tükör szerkesztője nagyon is élhetetlen ember, a kit már sokszor kinulláztak s a ki a Kis Tükörre is jól ráfizetett volna, ha én egy csomó praktikus tanácscsal el nem látom. Én szólítottam fel a Kis Tükör olvasóit, hogy nyilatkozzanak, fenn akarják-e tartani a Kis Tükör-t vagy nem? Megvannak-e elégedve a szerkesztéssel vagy nem? És Református azt ép oly jól tudja, mint én, hogy a Kis Tükör szerkesztője nem azért felelt buzdítólag amaz egyszerű embereknek, mert anyagi hasznot akart a maga számára, hanem hogy a Kis Tükör továbbra is erősíthesse a hitet, szeretetet és a Krisztus és az Ő egyháza iránti ragaszkodást. És ha a Kis Tükörnek annyi előfizetője lesz, hogy a Kis Tükör nyomatási, szétküldési és terjesztési költségei megtérülnek, hát a Kis Tükör szerkesztője bizony a nyereséget megint csak egyházunk javára fogja forgatni, úgy, hogy a Kis Tükör nyeresége kettős nyereség lesz egyházunkra nézve. Épen azért arra kérem Reformátust is, meg e lap minden olvasóját, hogy terjeszszék a Kis Tükör-t. Lássák meg, hogy az szép eredménynyel neveli az embereket az egyház élő, öntudatos és munkás tagjaivá. Lássák meg, hogy az igazi, élénk evangéliumi szellemű irodalom felvirágzására munkálnak közre, ha most a Kis Tükör-t, mely teljesen szabad lap lesz, győzelemre segítik. Itt már le akartam tenni a tollat, de szeretném Református iránt a barátságot abban a magasztos, keresztyén értelemben megmutatni, a melyről fentebb szólottam. Szeretnék oly utat mutatni neki, a mely őt is, azokat is, a kik véle egyformán akarnának egy kicsit előre haladni, s egy kicsit mégis hátramaradnak, a tétovázás veszedelmes örvényéből kiszabadítja.