Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-11-28 / 48. szám

meggyőződés ereje, annak feltétlen jogosultságának hangsúlyozása és érvényesítése; de egyszersmind megjelölése annak az örök forrásnak is, a melyből az egyén a maga jogát s az alkut nem ismerő meggyőződés erejét meríti. Ez erőforrás a Szentírás. (Vége köv.) Kenessey Béla. Az egyházi adózás reformja eímű javaslathoz. Szinte csodálatos és hihetetlen dolog, hogy ahhoz a fontos, kitűnően megszerkesztett s egész egyházi életünknek gyökeréig ható javaslathoz, melyet a szathmári egyházi értekezlet conciipiált és bocsátott világgá »az egyházi adózás reformja« tárgyában, a mi hatalmas papi és tanári testületeink tagjai közül, még eddig senkisem szólott hozzá s nekem, e becses lapok olvasói előtt egészen ismeretlen egyéniségnek, az egyszerű és igénytelen falusi papnak, kell hogy arra némely észrevételeket megkockáztassak. Hiszen az a körülmény, hogy mindnyájan hallgatunk, vagy arra enged következ etni, hogy nem értünk a dologhoz, vagy pedig arra, hogy az egész kérdés iránt közönyösséggel viseltetünk, vagy végül arra, hogy minden ilyen kísérletezés és tarthatatlan helyzetünk javítása érdekében megtett lépés sikerre jutása iránt teljesen elvesztettük bizalmunkat s nem is merünk többé reménykedni a jövőben. Pedig a dolog egészen másképen áll. Annyi ugyan bizon; >s, hogy némi kétség és reménytelenség mindnyájunknak ^ivébe belopta magát az egyházi hivatalnokok helyzete ek javítását illetőleg, mert a közelmúlt évek mindenkit meggyőztek arról, hogy minden e tekintetben történt erőfeszítésünk hiábavaló volt s hogy rajtunk mindennap beteljesedett az a közmondássá vált igazság: »segíts magadon s az Isten is megsegít; de azért, hogy hitünket a jobb jövőbe teljesen elveszítettük volna, az nem áll; nem áll pedig azért, mert íme, a szathmári egyházi javaslat is épen annak a hitnek köszöni létrejövetelét, hogy a helyzeten segíteni fog s megoldja végrevalahára azt a kérdést, a mit a reformált egyház életében letűnt századok még eddig sohasem tudtak megoldani. Az is bizonyos, hogy az egyházi adósás mikéntjére nézve egy pillanatig sem lehetünk közönyösek. Hiszen magunk vagyunk az adókivető, az adószedő és az adóvégrehajtó bizottság egy személyben, a kiknek ezen a címen, annyi bajunk és kellemetlenségünk van a néppel, hogy annak csak Isten a megmondhatója. Hogy aztán ne értenénk a dologhoz? Ez ismét nem áll, mert a mindennapi élet egyébre se tanít, mint arra, hogy akár egyházi, akár állami, akár községi legyen is az adó, ha egyszer adó: ez a legnagyobb nyomorúság és a [leggyülöletesebb valami ezen a földön, mert akár van az embernek pénze, akár nincs, azt fizetni muszáj, mert ellenkező esetben, még a párnát is elviszik feje alól. Hanem azt hiszem, hogy azért, nem szólott e kérdéshez eddigelé senki, mert adózásról és pedig az adózás reformjáról vagyon szó benne, a magyar ember pedig már vele született hajlandóságánál fogva, minden olyan dologtól irtózik, a miben ez a három betűből álló szó előfordul: adó. Nem tagadom, hogy magam is bizonyos tartózkodással nyúlok e kérdéshez, de ha már fel van vetve, ám legyen, foglalkozzunk vele. Annyit a javaslat álta'ános hutására nézve már előre is megjegyezhetek, hogy ha azzal és az abban lerakott elvekkel mindnyájan egyetértenénk: akkor eddig mindnyájan tapsoltunk volna neki és a neves, és egyházi életünkben tekintélyes helyet elfoglaló szerzőket, mint valami szabadítókat és megváltókat ünnepeltük volna. Abban mindnyájan egyetértünk velők, hogy az egyházi hivatalnokok fizetését okvetlenül rendezni kell s hogy a fizetési minimum papoknál legalább 800, tanítóknál, vagy kántoroknál legalább 400 frt kell hogy legyen, a szabad lakáson és stoláris jövedelmen kívül. Abban is egyetértünk, hogy a fizetés fokonkénti emelkedése a lélekszám arányához legyen kötve s így, a ki több lelket pásztorol, több jövedelemben is részesüljön. Valamint abban is, hogy fizetésünk legalubb minden 5 esztendőben 100 frt korpótlékkal emelkedjék, mert tudvalevőleg, a papi fizetésből vagyont gyűjteni nem lehet s így a több jövedelem nagyon jól fog, midőn megrövidülnek a napok s meghosszabodnak az estvéli árnyékok. De abban már nem értünk mindnyájan egy< t, hogy vájjon az egyházi hivatalnokok ilyen értelmű fiezetés rendezéséhez és általában szegényes viszonyok között élő egyházaink vagyonügyi rokonstrukciójához honnan vétessék a pénz. A szathmári egyházi értekezlet javaslata úgy találja, hogy az egyházi adózás ügyét kell mindenekelőtt más alapokra fektetni s csak azután, ha így is hiánylat mutatkozik, kell az állam segélyét, e hiánylat pótlására, igénybe venni. Az egyházi adózás ügyének más alapokra való fektetése pedig nem áll nála tulajdonképen egyébben, mint abban, hogy a megszaporodott terheket rójjuk ki adó arányában, minden esztendőben újból és újból a mi hallgatóinkra s esetleg az egyházközségek területén levő földbirtokok tulajdonosaira, vagyis a tehetősebbeknek és a vagyonosobbaknak emeljük fel egyházi adóját, míg a szegényebbeket és a vagyontalanabbakat se engedjük futni, kiket ha egyébbel nem: legalább az 1 frtra menő családadóval ügyesen körmeink között tudunk tartani. Hogy az az egész gondolat, vagyis az egyházi adózás reformjának ilyen alapokra való fektetése milyen szerencsétlen : ezt szinte minden bizonyítás nélkül be fogja mindenki látni, a ki a gyakorlati élettel csak valamenynyire is ismerős. De én bizonyítani is fogok. Itt, az erdélyi egyházkerületben történt meg, hogy néhány évvel ezelőtt, egy fiatal, lelkes pap, ki azzal a körülménynyel sehogy kibékülni nem tudott, hogy a két ezer hold birtokkal rendelkező földesúr épen annyi egyházi adót fizessen, mint a béresei, behozta egyházközségébe az adókulcs szerinti igazságos és méltányos egyházi teherviselés reformját, a minek az lett az eléggé sajnálatos következménye, hogy a nagyobb birtokosok, kiket az addiginál jelentékenyen több teher sújtott, összeröffentek és a szegény papnak, a ki nyilvánvaló, hogy buzgóságának lett áldozata, egy szép napon, össze kellett pakolnia és egyházközségét ott kellett hagynia. Most ugyan nem fog megtörténni ez az eset, mert akkor minden papnak ott kellene hagynia ekklézsiáját, de meg fog történni az, a mi még rosszabb, hogy nagy adóval sújtott legtöbb hivünk ott fogja hagyni egyházát, s be fog menekülni vagy más egyház híveinek, vagy a felekezetnélkülieknek táborába. Ha a javaslat legalább 10—15 esztendővel előbb keletkezett volna, mint a hogy az új egyházpolitikai törvények: akkor még lehetett volna szó életbeléptetéséről, de így, ilyen öngyilkossági kísérletet nem hajthat végre magán a református egyház.