Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-11-14 / 46. szám

szerint felavatandó társaim, melyen járni ugyan már jártatok, de csak biztos útmutatás védő keze által vezettetve. Míg most egyszerre előttetek áll maga a végtelen tér. mely munkára hív. Előttetek áll a szellemvilág, az Isten országának véghetet lenje, a megváltás munkájának temérdeksége. Előttetek áll a nehéz élet, a napjainkban különösen nehéz. Mikor hitetlenség, bűn, közöny kősziklái tornyosulnak induló lábaitok előtt. Lesz-e erőtök belátni a tért, lesz-e szivetek szembe nézni a veszélyekkel, lesz-e hitetek megállni a rátok várakozó csalódások között, hangzik e majd szó, mely visszaint, ha tévedtek, emel, ha csüggedtek? Ezek a kérdések, melyek ha nem csalódom sziveiteket ismeretlen félelemmel töltik el. De úgy tetszik énnekem, mintha szivetek aggódó dobbanásaiból, az Atyák reátok vetett tekintetéből, melyből hosszú mult hite. biztos jövendő reménye lobog felétek, a gyülekezet szive szeretetéből, mely körülölel titeket indulókat, a csendülő ének keltéből, az Isten dicsérő imádság ihletéből szózat szűrődnék össze. Mintha a kőszikla apostolnak férfias erős szavát hallanám az erő méltóságában zendülni meg az ünnepi hangulat felett: »Az egyház-szolgákat, kik ti köztetek vágynák, kérem én, ki Ő velek együtt egyházi szolga vagyok és a Krisztus szenvedésének bizonysága és az utolsó napon megjelentendő dicsőségnek együtt társíi. Legeltessétek az Istennek seregét, mely a ti gondviseléstek alatt vagyon, gondot viselvén arról nem kényszerítésből, hanem örömest, nem kívánván éktelenül a nyereséget, hanem kész indulattal. Sem pedig úgy, mint uralkodván az Úrnak örökségén, hanem úgy, mint kik az Isten seregének tüköréi vagytok. És mikor megjelenendik ama pásztoroknak fejedelmek, elvészitek a dicsőségnek ama fonnvadhatatlan koronáját«. S erre a szóra, mintha csitulni látnám félelmeteket, lelkem az Úr lelkét véli hallani már, nem a Péter szavát. Mert ha az ember Péter szólana, az úgy beszélne, mint emberi utódai beszélnek: »Én, a kőszikla, a fundamentum, én, a kire a kulcsok hatalma bízatott, s a kegyelem oldozni vagy kötni tetszés szerint, én ezt meg ezt hagyom tinektek*. S ez igazán ember beszéde lenne. Az emberé, ki úrnak vágyik lenni mindenek felett. De az apostol Péter az Úr lelkének ihletettje, a kegyelem áldottja, a szeretet élője így beszél: kérem én az egyházi szolgákat, a ki olyan vagyok mint ők. A szeretet kér itt, mely egyenlővé teszen apostolt és hivőt egyaránt, a hit, mely a Krisztus szenvedéseinek tanúbizonysága, a reménység, mely az ő megjelenendő dicsősségét várja. A lélek beszél itt, mely az Úr szájából való, a mely világolt égő felhő-oszlop gyanánt a nép előtt a vándorlás idején, mely csillagként ragyogott Betlehem felé, ez volt a láng, a kettős tüzes nyelvek lángja, mely szélnek zendülésével tölté meg a házat. Jöjjetek a tűzláng fényénél, a csillag sugaránál hallgassuk meg a lélek zendülésének beszédét. Kérem az egyházi szolgákat legeltessék az úrnak seregét. Az egyházi szolgákat. Az eredeti szöveg ugyan presbiteret mond, mit a javított fordítás is helyesen átvett, de akár egyik, akár a másik annyit jelent, mint ma a lelkipásztor szó, minek hosszabb bizonyítását engedjétek el e helyen. Legeltessétek az Istennek seregét, mely a ti gondviseléstek alatt vagyon. Nincs, nem is lehet a lelkészi működésnek, gyülekezet és lelkész egymáshoz való viszonyának szebb és igazabb meghatározása mint ez: Az Isten seregének, a hívek összességének gondviselője a lelkész. Nem ura. nem parancsolója, nem is alárendelt szolgája, hanem gondviselője. A ki gondoskodik Isten serege jólétéről, a ki vigyáz reá ellenség támadásaival szemben. De megment bennünket ama félelemtől is, hogy saját lelkünk kis tartalmával el tudjuk-e majd tartani a nyájat. Legeltessétek az Isten seregét. Tehát a táplálék, az eledel készen adva van. Az Isten igéjének hitnes mezeje az örök élet táplálékával, a hívesen csorgó kútfők az örök élet vizével: mind-mind megteremtvék. A mi dolgunk csupán reá vezérleni a sereget és vigyázni, hogy saját balga vágya, vagy ellenséges hatalom el ne űzze onnan. Hatalmas intés ez a gyülekezet hamis vágyakozása ellen, mely sokszor egyebet követel papjától, templomától, mint mire azok rendelvék. Hatalmas intés a saját lelkünk hamis becsvágya ellen is, mely sokszor, igen sokszor arra készt, hogy a »quid nóvum méhé<-t, önmagunkat prédikáljuk. A mi parányi érzelmünk, kicsike fájdalmaink, apró gondolataink, szegényes eszményképeink pedig mit érnek a gyülekezet lelki üdvére. Legeltessétek az Isten seregét. Gondot viseljetek arról, nem kényszerítésből, hangzik tovább az igének szava. Nem kényszerítésből szolga módra, hanem szabadon függetlenül. Ez az első intés, a legeslegelső. Az Isten országának dolgát szolgalelkek nem vihetik előre. Az Isten országa a lelkiszabadság birodalma szabad akaratból való készséget kiván, kizárva minden kényszert. Óvakodjék minden lelkipásztor a lelki kényszertől, embereknek, pártoknak szolgálatától; mert mindezek könnyen arra kényszeríthetik. hogy a Szentlélek ellen vétkezzék s igazság helyett hamisságot prédikál, mennyország helyett poklot szerez. Óvakodjék saját énje kicsinyes kényszerétől, mely néha a családi gondok talán szomorú képében, majd a nagyralátás, a hírszomj fényes köntösében kisérti meg. Még állásának kényszerétől is óvakodjék. Mert nem ismerek rútabb piszkolódást, mint amit a papokra, mondanak: hisznek, mert papok. Az igazi lelkipásztor azért pap, mert hisz. De az előbbi mondás akkor válnék igazán, akkor válnék rettenetessé, ha igaz lenne. Ha akadna olyan lelkész, ki állása kényszeréből hirdetné azokat a dolgokat, melyek az örök életre valók/ Saját kezeivel verné meg önmagát. Ne kényszerítésből tehát, hanem szabadon, a szabad cselekvés örömével viseljetek gondot a nyájra. Talán ez felesleges intés is. Hiszen a lelkipásztori munka olyan szép, hogy alig lehet nem örömmel cselekedni. Hirdetni a jót, az igazat, irtogatni a gyomot, vigasztalni a szomorodott szívűt, megáldani az örvendezőt. irgalmat könyörögni a bűnös fejére, békességet teremteni a háborgók között, plántálni mindenütt a szeretetet: hát mindez nem gyönyörűséges munka-e, melyet szives örömmel cselekszik mindenik. Igaz. De hátha ez a munka akadályokba ütközik, pedig sokszor ütközik. Hátha legnemesebb szándékaidat félreértik, megakadályozzák. Hátha ráfogják legigazabb gondolataidra, hogy hamisak, szeretetedre, melyet szived vérével táplálsz, hogy farizeuskodás ? ha induló lábad lépését megfogják, áldásra nyújtott kezed lehúzzák, imádságod az égből visszaperlik. Óh, akkor végezd munkádat örömmel, hiszen nagy célokat nagy szenvedések árán lehet elérni csak. S a te célodnál nagyobb nincs. Öröm a Krisztusért szenvedni, dicsekedés érte gyaláztatni. De nehéz, de drága öröm. De gondolj a Krisztus kínszenvedésére, mely megváltott, gondolj az angyalok örömére, mely a váltságmunka sikerén támadt, s nem lesz nehéz örülnöd a legnehezebb órában sem. Szabadon örömmel viseljetek gondot az* Isten seregére, nem kívánván éktelenül a nyereséget. Hát még ilyenek is akadtak még az első lelkesedés korában is ? Úgy látszik igen. Az apostolnak a szavakból kiérző mély megbotránkozása, a simoniának kitetsző undora mondják azt.