Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-31 / 44. szám

Még egy pár szó egyházi veszteségeinkről. Bármint akarja szépítgetni az optimismus a mai egyházi helyzetet, annak igazi képe, valódi helyzetraj za arra a leverő tapasztalatra vezet, hogy a protestantismus hazánkban főleg a római katholicismussal szemben folytonosan veszít. Elismerem, hogy bántó, hogy leverő hatású ez a tény, de kétségtelenül igaz s ezzel nekünk számolni kell ! Ki vonná kétségbe azon statisztikailag beigazolt tényt, hogy a monarchiában s különösen Magyarországon a protestáns egyház tagjaiban fogy avagy legalább a más egyházakkal arányo san nem gyarapodik ? Csak egy század óta hazánkban nem egy községben megszűnt a protestáns egyház, az igaz, hogy ugyanazon idő alatt több gyülekezet keletkezett. Szegénységünk, anyagi erőtlenségünk miatt mindinkább erősbödik az egyházakat commassáló szükség érzéke. Tanintézeteinket, egykori büszke veteményes kertjeinket, hova-tovább mindinkább kiengedjük kezeinkből. Az autonomia, egykori erős várunk hány rést kapott már?! S mit hoz a jövő század, kitudná azt megmondani?! Biztató és megnyugtató e tekintetben csak az, hogy a protestantismus világra szóló sorsa nem Magyarországon dül el, hogy e drága hazának a protestantismus életével és vérével oly bőven áztatott határain túl a protestantismus egyre terjed, hódít, gyarapodik és erősbödik. Pedig nálunk is így lehetne ós kellene lenni, s megvallom, hogy az egyházpolitikai törvényekben a mint a protestantismus elveit láttam győzelemre jutni, úgy vártam és reméltem, hogy ezen elvi győzelmet a gyakorlati élet győzelme is fogja követni; vártam, hogy azok, kik ezen a protestantismus elveivel azonos elvekórt harcoltak ós saját egyházukból úgyszólván excommunikáltattak, a gyakorlati életben is azon egyházhoz fognak csatlakozni, mely elvöknek, meggyőződésüknek megfelel. Lehet, hogy a mai materiális idő nem alkalmas arra, lehet, hogy ezen valláserkölcsi, forrongó átalakulásnak megjön egykor az ideje, s én bizom is benne; de a mai tapasztalatok nálunk, midőn erősen intenek, tartsd meg azt, a micl vagyon, hogy senki el ne vegye tőled igazságodnak koronáját, bennem a remény és csalódás vegyes érzetét keltik fel. Ha az általam feltüntetett veszteségnek csak fele a veszteség, úgy ez is sok, ez is nagy veszteség. Nekünk nem kellene, nekünk nem volna szabad veszíteni; nekünk, miután a mi elveink tisztábbak, igazabbak ós jobbak, nyernünk kellene. S mert ez erős meggyőződésem, azért nem értem R. K. ezen szavait: »Ne reméljük azért, hogy a legutóbbi félévben szenvedett veszteségünket jövőben nagyobb arányban csökkenthetjük; még kevésbbé reméljük, hogy azt valaha teljesen megszüntethetjük, mert az ilyen reménység csakugyan megszógyenítene bennünketcc. Jaj a vezérnek, ki a győzelem reménye nélkül indul a csatába! Jobb, ha el sem indul, hanem otthon lefúvat s megadva viseli szégyen sorsát. Ezek után a saját álláspontom igazolására még egy megjegyzést kell tennem. Sokan bizonyára, a mint azt némely tekintélyes felszólalásokból is kivettem, azon nézetben vannak, hogy úgy én, ki a vegyesházassági statisztikai kimutatásokat s veszteségünket hiteles adatok alapján nyilván feltüntetem, valamint ezen lap is, mely annak s az azzal összefüggő felszólalásoknak helyt ad, immár a revíziósok álláspontjára állunk. Hát erre nézve nyíltan kijelentem, hogy dacára annak, hogy idáig senki még sem meg nem győzött arról, sem magam nem tucltam még belátni azt, hogy mi célból ós nagyobb érdekből volt szüksége az országnak a felekezetnólküliséget kimondó törvényre, a mennyiben meggyőződésem szerint a vallásfcalanság magának az országnak sem áll érdekében, s a protestantismus szabad vallásgyakorlati elve, még nem annyi, mint semmiféle vallásgyakorlat; továbbá dacára annak, hogy idáig még senki sem meg nem győzött arról, sem magam nem tudtam megérteni azt, hogy miért áldozta fel a protestantismus oly könynyen, ellenállás, kárpótlás nélkül, az államsegélynek puszta Ígéretére az 1868. évi LIII. törvénycikket s különösen annak 12. §-át, melyet Deák bölcsessége, hatalmas tekintélye alkotott, mely a protestantismus százados panaszait orvosolta s a gyengét az erősebbel szemben védte; mondom, dacára annak, hogy ezt nem értem és hibáztatom, mégis a néppárti revíziós állásponttól oly messze állok s állunk, mint Makó Jeruzsálemtől. Vallom ós követem azt, a mit ez ügyben e Lap szerkesztője a 40. szám 638. lapján : »A protestantismus ós revizió« című közleményben nagyon helyesen így fejezett ki: »E tekintetben teljesen egyórtelemben vagyunk világi vezórfórfiainkkal, kik nem a politikai törvényhozás terén csinálódó revízióban, hanem igen helyesen abban az egyházi ós valláserkölcsi revízióban látják bajaink egyik orvosszerót, melyet a keresztyén egyházi és valláserkölcsi élet természete követel. Ezt pedig elvégezzük magunk, néppárti assistentia nélkül®. Sőt tovább megyek s ugyancsak e Lap szerkesztőjével azt monclom, hogy nekünk politikai revízió nem kell; állítom, hogy bajainknak, melyeket most felismertünk, nem az új egyházpolitikai törvény az oka, ez csak rámutatott arra,