Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-24 / 43. szám

tevékenységet az emberiségben elfojtaná; a magán tulajdon megszüntetésével az ipart és szorgalmat lenyűgözné; s az emberi szivből a családi gyengéd érzelmeket kioltva csak feloszlásra vinné a polgári társadalmat, vagy egyes hatalomra emelkedő zsarnokainak könnyű zsákmányává tenné ! Hiszen már az úgynevezett házközösség, mint délszláv intézmény sem tetszett a magyarságnak s bár a szlávságtól elragadt is a szlavóniai szomszéd magyar református községekre, a földtulajdon felszabadulásával ott is magától elenyészett, a feloszlatott határőrségben pedig, hol a katonai szempontból császári rendeletekkel behozott és szabályozott házközösség századokig fennállott, az alkotmányosság bekövetkeztével, mint tovább már nem tartható intézmény szintén császári legfelsőbb rendeletekkel eltöröltetett. Mindezeket megfontolva, tehát leghelyesebben cselekszünk, ha megelégedünk az alkotmányos szabadsággal, ha felebarátainkkal testvériségben vagyis igazi keresztyén szociálizmusban élünk, ha tényleg megőrizzük és érvényesítjük a törvény előtti egyenlőséget, a magán tulajdon sérthetetlenségét pedig tiszteletben tartjuk. Tóth Lajos, ügyvéd, egyháztanácsos. A lelkész-, esperes- és püspökavatás és beiktatás egyformásitása érdekében. A sárospataki ev. ref theologiai tanári kar által készített s a tiszáninneni egyházkerület által a kebelbeli egyházmegyéknek véleményezésre kiadott javaslat. (Folytatás.) I. B) A lelkésziktatás. * A lelkésziktatással jelenleg így állnak a kerületek: a) A Dunamelléken az iktatás nincsen szabályozva s ha iktat is valaki valakit, az iktató papot a beköszönő pap szokta leginkább meghívni. b) A Dunántúl sincs mindenütt lelkésziktatás; a hol van, többnyire az esperes végzi és többnyire így megy végbe: Éneklés után kiáll az iktató és az új lelkész az úrasztala mellé, hol az előbbi beszédet mond, melynek végén kijelenti, hogy a lelkészválasztást a felsőség helybenhagyta és már most felszólítja az új lelkészt beköszönő beszédének a megtartására. Ott ennyi ma az egész iktatás; régebben azonban ott is szokásban volt a templom kulcsának, a bibliának stb. ünnepélyes átadása. c) Erdélyben a lelkésziktatás lényege az, hogy midőn az új pap elfoglalja az állását, az esperes vagy megbízottja beszéddel ajánlja őt a gyülekezetnek, átadván egyszersmind az új papnak a templom kulcsait, klenodiumait stb., aztán az új pap beköszön. d) A tiszáninneni kerület 1883. évi őszi közgyűlésén (9. p. VI.) alkotta meg e tárgyban első szabályrendeletét. JA lelkész belépése az egyházba« cím alatt, melynek veleje elsőbben is az, hogy a megerősített lelkész az esperes vagy megbízottja jelenlétében ünnepélyesen beköszön; azután pedig az, hogy az esperes vagy megbízottja, a lelkészlakon, az adminisztrátor lelkész és a presbyterium jelenlétében átadja az új lelkésznek a templom és az egyház ládája kulcsait, a pecsétnyomót stb. s az ezekről szóló leltárt, az átadó adminisztrátor és az átvevő új leikész aláírván, az egyház ládájába helyezik. Ezt a szabályrendeletet az 1893. évi tavaszi egyházkerületi jegyzőkönyv 95. száma lényegében fentartja, mindazáltal azzal a két módosítással, hogy 1-ször óhajtandó, hogy ezentúl egyházalkotmányunknak megfelelőbben ne az esperes vagy megbízottja, hanem az egyházmegye elnöksége, illetőleg megbízottai jelenjenek meg a beköszönésen; 2-szor: kivételt képeznek e szabály alól az olyan esetek, mikor segédlelkészek köszönnek be rendes lelkészül. Ilyenkor az esperes vagy megbízottja a jelenlétében már beköszönt ifjú lelkészt szeretettel ajánlja a gyülekezet hajlamaiba s néhány szóval a gyülekezetet megáldja. Ezek azonban csak az úrasztala mellől történhetnek és nem a kathedráról, mivel ezek már kívül esnek az isteni tisztelet keretén és annak lényegéhez egyáltalán nem tartoznak. Templomkulcs stb. stb. átadása s más ilyen különlegességek egyáltalában nem engedtetnek meg, mivel a beköszönő lelkészek a templomi szolgálatra, a kehely és biblia használatára már különben is megkapták az exmissiót. e) A tiszántúli kerületben a beiktatást általában véve nem gyakorolják; ott a lelkész csak beköszön s ha azon kívül van még valami, mint üdvözlés, tisztelgés stb. az már a presbyteriumban vagy egyebütt történik. TJjabb időben azonban szórványosan már ott is kezdenek iktatgatni, természetesen beszéddel vagy beszédekkel és a szokott tárgyak átadásával. Az elmondottak összegezéséből kitűnik, hogy a Dunamelléken és a Tiszántúl a lelkésziktatás sem mint szokás, sem mint intézmény nem áll fenn és inkább csak szórványosan fordul elő; a Dunántúl már mint szokás gyakrabban, de általánosan nem kötelező. Erdélyből általános és régi szokásnak van jelezve, de úgy látszik, törvényesen nincs rendelve, sem rendezve. Egyedül a tiszáninneni kerület az, a hol intézménynyé van téve; de szabályrendeletei mutatják, hogy közigazgatási tekintetből, tehát inkább a jórend, mint valami új szertarfás érdekében. Vélemény a lelkésziktatásról. Minthogy Ielkésziktatásről vagy ennek megfelelő eljárásáról sem kánonaink, sem újabb törvényeink nem emlékeznek, sőt tudtunkkal az egyházkerületek közül is csak az egy tiszáninneni szabályozza rendeletileg a lelkész belépését az egyházba, de ez az egy is a régi beköszönés értelmében és közigazgatási szempontból; minthogy sem hitvallásunkból, sem istentiszteleti elveinkből nem következik az, hogy szertartásaink számát szaporítgassuk; minthogy egyházjogi elveink szerint is az externa vocatióra