Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-17 / 42. szám

milyen helyzetbe hozta, a ki elég ostoba volt abban a reményben, hogy megkapja a szép Ruthot, a kiért hét évig szolgált, menyegzője napján magát becsapni, kijátszani hagyni s gyertyát sem gyújtani, hogy lássa, milyen szép mormota fekszik ágyában Óh, te tökfilkó Kóbi! hiszen nem voltál te sváb, ne higyj olyan nagyon, rossz a világ és istentelen, kukkints bele az ágyadba, nézd, ki fekszik ott, angyal vagy piszkafa? Óh botorság, azért jegyeztem ki a kátéból is, a mi ott lenn fekszik az oltáron, s így kellene tenniök az inspektor uraknak is, hadd dugnák szemeiket a könyvekbe s a min lehet, javítnának. De nálok senki sincs otthon. Ezek a fráterek szivesebben hordatják magokat «chaise»-ken sétálni a menyecskével, reggel addig vannak ágyban, míg a nap a hasokra süt, akkor fölkelnek, theát és kávét zabálnak, a mitől a fejők, hasuk és mindenök fáj ... . De szerettem volna látni azt a csetepatét, ha úgy jártál volna menyasszonyoddal, mint Jákob. Óh, hallom már; azt mondod, vettem volna egy husángot, s ipamuramat a leányával együtt kivertem volna. Megállj hé, bolond, ha a babád anyaszült meztelenül ugrott volna odább, fából kellett volna lenni a szivednek, hogy megüsd. Adott volna csak az ipad egy kövér hizőt, vagy egy gebét ráadásul, nem sok lármát csináltál volna, hanem megtartottad volna az oldalbordádat. Szamár, éjjel minden tehén fekete. Végre is Jákob mégis megkapta Rachelt is, de még hét évet kellett szolgálnia; ezzel csak beéred.> Bárhogyan gondolkozzunk e prédikációk hangjáról — jegyzi meg Rudeck — el kell ismerni, hogy a bárdolatlan parasztnak a nyilt, egyenes, hímezés-hámozás nélküli szó hatolt leginkább szivéig; föltéve, hogy az komoly érzülettel és igazi vallásossággal párosult. Ez pedig a fentebbi szemelvényektől nem tagadható meg. Hatásuk azért roppant nagy volt, úgy hogy Wiesenpáternak például a freysingi konzisztorium eltiltotta a szószékbe lépést, de azért ennek a tilalomnak sem volt semmi foganatja. Mint elmés prédikálót említi még Rudeck Sailer Sebestyént (1714—1777) a «Cicero svevicus»-t, a kit messze földre hívtak meg, így Morvaországba, Svájczba, Bécsbe is, hogy beszédét meghallgassák. Alapjában megváltozott a szentbeszédek jellege, midőn a mult században a Wolf-féle philosophia s a rationalismus feltörő hajnala megrázkódtatta a keresztyénség oszlopait. A keresztyéni épületességet, a hitközségek lelki szükségleteit egészen szem elől tévesztették a lelkészek: minden prédikáció bölcselkedővé vált. A positiv keresztyén tanok háttérbe szorultak, a biblia magyarázatlanul hagyatott. A természeti vallás ismerete volt a főfeladat, minden egyéb a, csupa törvényes morálra szorítkozott s nem inspirálta az evangélium. Az új irány korán lelt állami bátorításra is. Az 1739-íki porosz kabinet-rendelet rászorította a theologusokat, hogy a philosophiában jártasságot szerezzenek, minden homályos, mystikus szónoki formát kerüljenek, s különösen az allegorizáló methodussal hagyjanak föl. A természeti vallásnak a pozitív keresztyénséggel való merev szembeállítása a prédikáció sorsát is eldöntötte. Legjobban kitűnik ez a berlini Spaldingnál (1714—1804), kinek korára nagy befolyása volt. Ő a positiv keresztyénséget, az úgynevezett észvallás csupa históriai függelékének tekinti; csak az utóbbi az erkölcsösség előföltétele. A prédikáló lelkész irányozza figyelmét csak az erkölcstanra. Azért ki akar zárni a prédikációból minden spekulatív egyházi tantételt, mely nem áll vonatkozásban a morállal, különösen a háromság tanát, a Krisztus kettős természetéről való tant. Az evangélikus egyház megkülönböztető tanait is csak korlátolásokkal fogadja el. Ez úton fejlődött tovább az egyházi szónoklat tartalma. A positiv keresztyénség helyébe a morál lépett. Biblicitásra a lelkészek nem tartottak többé igényt. A felvilágosultság philosophiája, mely az úgynevezett természeti vallás mellett csak utilitarius erkölcstanra és a felmagasztalt életbölcsességre szorítkozott, minden bölcsesség összességének tartatott. Ez okozta, hogy 1800 körül már az evangélikus Németországon minden prédikációs iskola jóformán kihalt, s csak az úgynevezett moral-philosophiai tartotta még magát. Várnai Sándor. MISSZIOÜGY. Karcolatok a külmisszió köréből. (Árny- és fényképek Hunanból). (Folytatás és vége.) A moh állal megköveztetve. Képzelhetni tehát, mily rettenetes volt a csalódásunk. A folyó bal partján egy nagy csapat csőcselék nép várt ránk kezeikben kövekkel és sárral. A mint közelükben értünk, egyszerre elkezdették nagy átkozódások között a bajigálást. Mi rögtön átvágtunk a másik partra és biblia raktárépületéhez közel horgonyzó ágyúnaszádok mögé menekültünk. A hajótisztnek átküldöttük névjegyeinket és védelmét kértük. Ő nem igen látszott velünk törődni. Egy naszádot hajónk mellé küldött, de meg nem látogatott bennünket, még csak névjegyét sem küldötte át. Mindjárt megértettük ebből, hogy, itt ellenünk valami csínyre készültek. Az éjszaka azonban nyugodtan telt el. De már korán reggel elment mellőlünk az ágyúnaszád és a hajigálás azonnal megkezdődött. Mi azonnal megkisérlettük a naszádok mögé vonulni. A kapitány nem akarta megengedni, de mi mégis keresztülvittük tervünket. A csőcselék is felhagyott erre a dobálással, mert egy-két kő az egyik naszádra esett s a kapitány kijelenté, ha még egy kő a valamelyik hajóra esik a dobálózót megfogatja s a Yamenbe kisérteti. Ekközben egy hivatalnok jelent meg s kért bennünket, hogy rögtön távozzunk. »Dr. Wolfe látogatása — mondá ő — mindent fölforgatott. A nép igen fel van hevülve. Ily körülmények között nem védelmezhetjük meg önöket«. Azután elmondá, hogy dr. Wolfe a főiskolát, akarta megtekinteni, a tanulók ellenkedtek s mikor ő mégse akart lemondani tervéről, a csőcselék megdobálta, szégyenletesen kellett neki elmenekülnie. De azt már elhallgatta, mint később megtudtuk, hogy épen