Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-17 / 42. szám

a dr. Wolfe védelmére tüntetőleg kirendelt katonák tüzelték föl a népet. Mi elmondottuk a hivatalnoknak, hogy itt lakó keresztyéneket akarjuk meglátogatni s ezért egy vagy két napig itt akarunk maradni. Ő úgy vélte, hogy a bennszülött evangélisták itt maradnak és azok elvégezhetik a dolgunkat. Erre mi tiszteletteljesen, de szilárdan kijelentettük, hogy ajánlatát el nem fogadhatjuk így szóltunk: »Mi, ily körülmények között lemondunk a városba való bemenetelről, hosszabb ideig se akarunk itt maradni, de ha már ekkora távolságra eljöttünk, legalább egy kis időt szeretnénk tölteni a keresztyénekkel. Erre pedig két napra van szükségünk. Ha ön akarja meg tud bennünket védeni, és mi önnél védelmet keresünk*. »Jól van — felelt ő — majd beszélek a nemesekkel s a határozatot tudatni fogom önökkel*. Ezzel a mellettünk levő ágyúnaszádba szállt s a mint ezen eltávozott, a hajigálást még dühösebben elkezdették. Nemsokára a hajós tiszt is rágondolta magát a meglátogatásunkra. A csőcselék megvárta, a míg a kapitány hajónk belsejébe lépett s a dobálást azután tovább folytatta. Egy párszor ki is lépett ez a tiszt az ajtón és igen szelíden kérte a neveletlen fickókat, hogy a hajigálással hagyjanak föl. De hiába. A kövek mint jégeső hullottak hajónkra. Már már azt hittük hajónk szét fog mállani. E rettenetes pillanatokban Szien, a bibliaraktárnál alkalmazott kolportőr rohant fel hajónkra. Nagyon meg volt ijedve: »Mit tegyünk? — kiáltott föl — a raktárt földúlták, mindent elraboltak, könyvek, ruhák, bútorok mind oda vannak. Mit tegyünk ?« Kitekintettem s könyveinket a csőcselék kezében láttam. Nem tépték széjjel, hanem mint diadalmi jelvényt hordták szét. Mindez a hivatalnok és a hajós tiszt szeme láttára történt, de semmit sem tettek a megakadályozására. A hivatalnok a mint a raktár mellett elment rá se hallgatott a kolportőr feleségének könyörgésére. Egy csomó katonát is láttam, a kik szintén még csak kezüket se mozdították meg a rombolás meggátlására. Sőt nekem úgy tetszett, mintha ők izgatták volna a népet. Ilyen válságos helyzetben lévén, éreztük, hogy vala mit tennünk kell. A saját biztonságunkra is corvertitákéra kellett gondolnunk. Megszólítottuk a hajós tisztet: >ha megtud-e bennünket védelmezni avagy nem? Ha igen, úgy kergesse szét a csődületet, vagv pedig küldjön mellénk egy ágyúnaszádot*. Azt felelte rá, hogy rajtunk segíteni nem tud máskép, minthogy két naszádot mellénk ád, a melyek Sziang-tanig elkisérendenek minket. Öt perc múlva már két őrhajó között vitt bennünket lefelé a folyóvíz árja. »A hunani balgaság«. Ilyen volt hát a mi fogadtatásunk. Épen ellenkezője annak, a mire számítottunk. S vájjon kinek, vagy minek tulajdonítsuk ezt? Bizonyára, dr. Woifét terheli érte a felelősség némi tekintetben. Ha ő nem akarja a collegiumot minden áron megtekinteni, valószínűleg békességben hagytak volna minket. Talán a belvárosba nem eresztettek volna be bennünket. Erre a heng csóiak még nem értek meg. De néhány napot tölthettünk volna azért ott és a keresztyén barátainkkal békésen érintkezhettünk volna úgyszinte a hozzájok barátságos indulatú nemesekkel is. Dr. Wolfe idétlen kísérlete felingerelte a népet és a kudarca elhitette velők, hogy a barbárokat távol tudják tartani. Elhatározták, hogy a legközelebb érkező idegent vagy idegeneket meleg fogadtatásban részesítik. Történetesen mi valánk azok, s minket támadtak úgy meg. De a valódi ok, a tisztviselők és nemesek idegen gyűlölő szellemében és politikájában fekszik. Ha akarták volna, könnyen megvédhettek volna minket. A nép csak azt cselekedte, a mivel nekik tetszeni vélekedett. Mert utóvégre is micsoda kárt okozott azzal dr. Wolfe, ha a főiskolát meg akarta nézni? Miért kellett azt tőle megtagadni? Miért nem bocsátottak be nyilvánosan Oang-saba? Miért kellett, egy útlevéllel ellátott, tiszteletre méltó utazóval úgy bánni, mint vele bántak Csang-sa városában? Nem jöhet már el az ideje annak, hogy a hunani balgaságnak vége vettessék? E/. már akár holnap megtörténhetnék; ha lelkészeik kívánnák. Hunan megnyílik előttünk, mihelyt a hivatalos politika megváltozik. Nem a helyi hatóság politikáját értem. Ezek nem igen számítanak. Hanem e pekingi kormány és hunani provincia felsőbb hatóságaink politikáját értem. »Mit tehetünk mi?« mondta nékem egy városi hivata nok Yoh-csó-ban. »Az idegen lelkészek s pekingi kormánynál sürgessenek. Ha Peking akarja, Hunan megnyílik előttük, de előbb nem. Mi kis hivatalnokok semmit sem tehetünk«. E nyilatkozatban benne a teljes igazság. Bethel a hajón. Most pedig hadd mondjak egy örvendetes eseményt. Megérkezésünkkor több convertita jött hajónkra, vezetőjük Wang Lien-King mondá hász-harminc neofita várja a keresztséget. Nem akartuk addig elhagyni e helyet, míg őket nem látjuk. Két mértföldnyire a várostól megállottunk. Néhányan közülök hajónkon voltak, többen pedig utánunk jöttek, fölmerült a megkereszteltetésük kérdése. Maguk hozták elő. Mi figyelmeztettük őket a körülményekre és máskorra halasztani tanácsoltuk nekik, láthatjátok — mondtuk nékik — mi meg nem védelmezhetünk benneteket. Mhket elűztek, tehát még magunkat sem védhetjük meg. Mit tehetünk érettetek, ha titeket is megtámadnak? Jobb lasz ha várakoztok és komolyan megfontoljátok e fontos lépést.« »Sokáig vártunk már — hangzott a válasz — nem várhatunk tovább. El nem eresztünk addig benneteket, míg minket meg nem kereszteltek. A következményektől nem félünk. Bészeltessetek azért, bennünket a szent keresztségben és vegyetek fel minket a szent szövetségbe.* Rövid tanácskozás után elhatároztuk, hogy kívánságukat teljesítjük. A neofitákat megvizsgáltuk. Gyönyörködve tapasztaltuk, hogy Wang-Lien-King mily jól tanította őket és őszinteségük is meghatott bennünket. Nem tudjuk eléggé méltányolni azt a bátorságukat, hogy azonosították sorsukat a mienkkel. A vizsgálat után megkezdődött a szertartás, a mely alkalommal Mr. Sparham prédikált és végül tizenhárom embert megkereszteltünk. A női convertitákkal természetesen nem találkozhattunk. Hajónkra nem jöhettek. Az egyértelmű lett volna az öngyilkossággal. Arról meg szó sem lehetett, hogy mi kerassük fel őket. A convertiták közül néhányan vidéken Jaknak, így azok sem jelenhettek meg. Ha több napig maradhattunk vala, úgy bizonyosan találkoztunk volna velők. Kimondhatatlan öröm volt e tizenhárom embert az Úrvacsorában részeitatni Már sok hunani embert kereszteltünk meg Hankowban és egyebütt. De úgy vélem, Hunan határain belől e 13 kereszteltetett meg először. E viharos nap ily dicsőén végződött. E napot, 1897. évi ápril 6-át soha sem fogom elfeledni, estéjét pedig el nem tudnám felejteni Ha volt valaha a földön Bethel, úgy a mi hajónk ez estve az volt. Bizonyos vagyok benne, hogy e tizenhárom ki fogja állani a tűzpróbát és hogy e viharos napon alapított Heng-csói kisded egyház gyökeret fog verni és növekedni fog. Meg kell még Wang-Lien-Kingről, a heng-csói egyház alapítójáról em ékeznem. Néhány éve egy ifjú ember