Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-17 / 42. szám

hogy a prédikációkban képek és hasonlatok által hozták a keresztyén hitet közelebb s ez az irányzat tartotta fönn magát a XVIII. századig. «A maga nemében — mondja Schuler — ez a magában véve nem épen szerencsétlen methodus meglehetősen közhasznúvá válhatott volna, ha ahhoz mindig alkalmas, kiváltképen bibliai képeket választottak volna s a felállított képekhez mindjárt azok magyarázatát és értelmezését is csatolták volna. De rendesen a képeket nemcsak nem magyarázták meg, de igen sokszor idegen, közönséges vagy egészen ügyetlen képeket választottak e czélra. s ezáltal a tárgyat rendesen nevetségessé tették.» Ennek példájául idéz Schuler Ehrenreich Widers (1671) «Evangelische Sinnbilder»-éből egy helyet. Ez egy esketési beszéd, melyben megmutattatik, hogy mért mondják a gyermekek, hogy őket a kútból húzták ki. Exordiuma a következő: «•.... így festi Salamon a szent házasságot egy kút képében és leírja: 1. A házasélet szükségességét. Tekintsd ember feleségedet, mint egy kutat, mely házadban áll rendelkezésedre, nem mint egy piaczon álló válút, hanem mint tiszta és kedves házi kutat. Mert mindenkinek szeretnie kell feleségét. Vizet inni az ő kútjából annyi, mint saját felesége gyönyörűségét élvezni. 2. Miért rendelte Isten a házasság kútját, és hogyan kell azt úgy tekinteni, mint kedves forrást, mely folyvást csörgedez és patakocskát csinál. A házas állapot Istentől rendelt kút, melyben két személy egy testben él, stb.» Számos hasonló hely található még Petrus Michaelis «Pastor copulans, vagyis huszonnégy esketési beszéd* című, 1717-ben kiadott fércelménvében. Ennek 683-ik lapján ez áll: «Egy keresztyén férj okosan tudja azt, hogy a maga vadaskertjén kívül nem szabad másutt vadásznia, hanem be kell érnie házastársával. Ő és senki más ne egyék tányéráról, ne igyék poharából és ne aludjék ölében. Valamintképen ő se szaladjon idegen vadnyom után s ne hagyja magát megfogatni, miután már férfiakat fogott. Ha az asszony olyan szaladós volna, mint egy kótyagos tehén és szerelmeskedő nőstény teve s más után futna és más erdőbe, nemde, megölhetné-e az ura?» Igazán klasszikus példányképét idéz Bucher az egyházi szónoklati methodus kinövéseinek. Ez egy 1779-ben Siegenburgban tartott pünkösdi prédikáció, melyben többek közt ez áll: «Még egyszer mondom hát: az elöljáróságon az ártatlanság és tisztaság inge legyen, jegyezd meg ezt elöljáróság. Micsoda ing van rajtad — piha! rongyos és sz . . . s — uram bocsá! majd trágárságot mondtam a nyilvános szent szószékről. Ki oka ennek, mint te, piszkos, szurtos, hanyag felsőbbség! Piszkos kezeiddel, melyekkel kenegetéseket fogadsz el, s törvényt ülsz mindenki feje felett, ítélsz, a mint fizetnek, nem igazság szerint, hanem fillérért rosszul, tallérért jól. Mert mindig azt nézed, hol néz ki egy kis taksa, sporlula, profit. Hanyag, mert minden szajha kicsúszbatik alólad, csak szakállodba kapjon és ... . hiszen értitek már. a többi nem tartozik ide, mint szent Pál bölcsen mondja: azt ne vedd a szádra. No ez ugyan szép ártatlanság és tisztaság. Disznóbélű a tanácsos, mert maga szalad az emberek után, a kik becsületöket a fal mögött és a zugokban t . . . s pénzdarabért eladják. Disznóbélű a jegyző, a ki hagyja otthon feleségét és gyermekeit, tegyenek a mit akarnak, s ő a sörcsap mellett incselkedik a pincérlányokkal. Disznóbélű a polgármester, ki előtt tizenöt éves szakácsnéja, az a csengetyű-ütő, kedvesebb, mint élemedett tisztes hitestársa, kinek több esze van az ingujjában, mint neki a fejében. Disznóbélű a prokurátor, a ki leányának már három gyermeke van apa nélkül, ha ugyan nem épen az apjától. Disznóbélű a tanácsszolga — hohó! már a tanácsszolgánál járok. Szóval, napnál világosabban bevan bizonyítva, hogy az egész magisztrátus disznóbélű, qiiod erat demonstrandum. Igazán, igazán mondom nektek, így néz ki az elöljáróság ártatlanságának és tisztaságának ruhája. Hasonlóképen kell hogy az elöljáróság a becsületesség köntösével bírjon. De jóéjszakát neked becsületesség. Ők az elsők ott, a hol a szemérem és becsület elvész. Micsoda dolgot mivel némely tisztviselő az ő fehércselédjeivel, kik közül csak olyanokat fogad szolgálatába, a kik a városban annyi eleven próbabizonyítványt hagytak már hátra, hogy nem is merik mutogatni magokat. Mit takargat? Mit csinál szép piros palástjából? utálatos függönyt a pellengér elébe, a honnan kib , akarom mondani, kipirongatott Venus-rabnői az ő protekciójával menekültek, mikor a szűziességnek harcot, neki pedig engedelmességet fogadtak.» Hanem a legderekabb förmedvény ebben a parasztprédikátori nemben az a töredék, melyet Schuler ád, a mult század első negyede egyik legismertebb evangélikus papja, a rechenbergi Spörrer köztetszésben részesült prédikáczióiból. «Boáz, a bethlehemi földesúr — így szól e nyomtatott töredék — gazdag, tehetős ember vala, á kinek sok aratója volt, s a ki nem volt zsugori, kuporgatő riihes kutya, mint sokan ma és Nabal is volt, a ki húsát egyedül akarta megenni és Dávidnak mitsem adni, hanem a mikor a szorgalmas Ruth a maga részéért a csűrbe jött s a becsületes ember lábaihoz leült, végre felébredt s látta, hogy egy asszony feküdt mellette s fölismerte Ruthot. Hat mérő árpát adott neki s hazaküldte. Most azt fogod gondolni úgy-e, ki tudja, mi történt azon az éjszaka és mért kapta ő az árpát. Fogd be a szád. együgyű bolond; azt hiszed, Boáz is olyan ostoba fickó volt, mint te ? Persze neked nem tetszett volna, a mint az a fiatal menyecske Boáztől eltávozott. Igen, igen, ismerlek, tudom, mire gondolsz ebben a pillanatban, de itt máskép ment a dolog. Bolond; nem hiában áll a bibliában, nézz bele csak a kátédba, ott, a hol a kilenczedik parancs áll, megtalálod ott az egész históriát. A biblia neked igen nagy könyv, belebutulnál abba a sok görhe betűbe, nézz csak bele, az istentelen nép a becsületes jó Jákobot,