Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1897-10-17 / 42. szám
Mit két órányi járóföldön A Kidron áldott völgye érlel. S e dús, e gazdag Kánaánban Nincs senkinek se ennyi tulka, S vizét a messze tengereknek Harminc hajóm hasítja, fútja. Kincstáram garmadába gyűjti, A mit szül messze, messze tenger, Arany, ezüst, ékkő özönnel Minden, mit hegynek méze termel. Fejem hangos, nagy dáridókon A boldogságtól szinte kábul. Szürcsölvén a falernumit — Vedd, Adonáj, ezt háladásuU. S a kincsládába két talentomot Büszkén, kevélyen, gőgösen dobott. Alighogy ím ez elvonúla, Görnyedten, csúszva jött a másik: Jehúda ő, a dús, de fösvény, Telhetlen lelke többre vágyik. Lerogy a templom küszöbére, Hangos sírással fölkiáltva: »Hallgass meg, óh egek királya! Kérő szóra emelve nyelvem Ez Ínséges, e szűk időkben! Százszor fizetsz te vissza mindent — Vedd ezt dicsőségedre tőlem!« S a kincsládába egy talentomot Szorongó szívvel, szánva bédobott Aztán jött egy napszámos asszony, Naptól fölégett volt az arca, Karján mosolygó kis fiával Szótlan, némán borult le arcra. A munka hívta, gyorsan elment, Ajándékát ő is letéve. S meghúzódott a kincsek mellett A szegény asszony két fillére. És megszólalt az égi mester : »Bizony, bizony mondom tinéktek: Ajándoka a két gazdagnak Az én Atyám szemébe vétek. Nem nézi Ő a túlkok számát: Vizsgálja szivetek, vesétek. A két dús minden kincse mellett Annál az asszonynál szegényebb!* Becsukom oszt' a könyvek könyvét S meykönnyült főm reája hajtom S rágondolok az én anyámra: Az is szegény napszámos asszony! . . . Bartus Imre. A német prédikáGió történetéből. (Folytatás es vége.) A szent beszédben való példálózás utoljára annyira elfajult, hogy a világi hatóságoknak kellett megszüntetésére beavatkozniok. De itt is inkább a dolog politikai oldala bírta a kormányokat erélyesebb föllépésére. Mint Bucher mondja, a papok templomi beszédeikbe beleszőtték a város és vidék eseményeit s mindenekfölött szerettek nyiltan vagy leplezetten a legélénkebb kritikát gyakorolni az elöljáróság felett. «Ha a lelkész például egy jellemet vázolt s egy rest hivatalnokról beszélt, akkor mindenki összesugdosott: «ez a mi hivatalnokunk, ez a mi hivatalnokunk !» S még jó lett volna, ha csak e gondolatnál maradtak volna, s ha hazamenet a hallgatók nem tátották volna még jobban ki szájokat, mint a lelkész a szószéken. De csak hallani kellett azt.» Mint a tűz, úgy harapózott a beszéd tovább. A kormány sokáig hagyta mentére a dolgot. De mikor a mult században az állam és egyház közti viszony ellenségesen alakult, a hatóság betiltotta a példálózgatást. így történt Bajorországban. Némely prédikáció sajátságos tárgyával botránkoztatná meg ma érzésünket. Ilyen egy Herolt nevű, reformáció kora előtti dominikánusnak igen elterjedt scholastikai fejtegetései az inkarnáció actusa részletesebb folyamatáról. A szentlélek meglepte Máriát, megszentelte, megtermékenyítette s egy pillanat alatt a szűz legtisztább véréből Krisztus testét formálta. Egyszersmind ugyanakkor lelkét a semmiből teremtette meg s ez a lélek egyesült Krisztus megszervezkedett testével. Az alkotás tökéletes volt, a mi az egész formát s a tagok vonalait illeti, csak nagyságára nézve kellett a testnek növekedni. Soha sem volt gyermek oly sokáig anyaméhében, mint Krisztus. A scholastikusok ugyanis föltették, hogy csak a fogantatás után negyven nappal teremtődött a lélek s attól fogva létezett mint ember. Ily módon demonstrálták tovább az inkarnacio titkát. A XVI. század második felében és még korábban a legszenvedélyesebb polémia tere volt a szószék. Katholikusok és protestánsok a leghihetetlenebb módon veszekedtek egymásközt s nevezetesen az evangélikusok különböző töredékei egyik a másikával. «Minél kicsinyesebbé lőn a polemika, annál ízetlenebbé vált a szószék is. Az ezen kori prédikációkban még sokkal nagyobb ízetlenség uralkodott, mint Luther idejében, mert hiányzott bennök még a kezdetbeli naiv frisseség is. Tapasztalható ez még a jobb prédikációknál is az előadásban, a képes kifejezésben, a hasonlatokban stb., egyes szép, gyöngéd, kedves vagy naiv helyek mellett. Bizonyos poétikus lendület mutatkozik, a mely azonban a kor irányának prózaisága mellett a legrettenetesebb költőietlenségbe csap át. Hiányzik minden fejlett ízlés, az aesthetikai ítélet minden biztonsága. A hittételeket a tudományos distinctiók egész apparátusával adták elő s a régi és új eretnekeket gyakran a legilletlenebb kifejezésekkel támadták. Majd a XVII. században az a divat meriilt. föl, 84