Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-17 / 42. szám

természetesnek találjuk azt, hogy a népek életében fenmaradt az a monda, miszerint volt idő, a mikor nem volt halál a földön, az emberek semmit sem tudtak az elmúlásról s annak rettentéseiről; ezt az időt nevezzük mi az emberiség paradicsomi korszakának. Ismerjük az indus bölcsről, Buddháról szóló mondát, a kitől atyja az emberi mulandóságot feltüntető minden képet távol akart tartani. Eljött azonban az idő, midőn az ifjú Buddha meglátott először is egy lázas betegségben szenvedő beteget, azután egy öreg. görnyedt embert, végül egy halottat, mire azt kérdezte követőitől: ilyen sors vár-e mindnyájunkra — betegség, öregség, halál. És mikor ezek a feltett kérdésre igenlőleg feleltek, így sóhajtott fel: jaj nekünk, a kik születtünk! Örülhet-e valaki, mikor az embernek ez a sorsa! És valóban a halál legnagyobb rettenetet az embernek okoz, mert az állat egészen a jelennek él, az ember azonban multat, jelent és jövőt karol át lelkével. Halálát előre látja; tudja, hogy neki akkor, a mikor meg kell halnia. A legnagyobb öröm közepette is meglepi olykor egy futó pillanatra a halálos borzalom, megrázza eme sötét képzelet : máról holnapra kiteríthet a halál a sötét ravatalra. Azért nevezé az ótestamentomi -költő a félelmek királyának a halált. Ez a király kergeti el a vért a boldog ember ábrázatáról, megrendíti az erőset, tavasz közepén fagyos borzadálylyal tölti meg a lelket, a legédesebb öröm poharába ürömcseppet vegyít, az uralkodóval azt mondatja a trónon : minden hiábavalóság. A vad ember tehetetlenül áll a halál fenségével szemben, nem mer többé lakni azon kunyhóban, a hol testvéreinek egyike kimúlott; a halottnak összetöri a hátgerincét, hogy ne szívhassa ki vampyrmódra az élő emberek vérét. A sziget lakók borzasztó lármát csapnak csigahéjakból készült trombitákkal éjszakákon át a Csendestenger partján, hogy túlkiabálják egyik-másik társuk elföldelése felett érzett bámulatukat. Á halálfélelem azonban a míveltség és erkölcsiség minden fokozatán nyomon kiséri az embert és az emberi élet a halál ellen való legnagyobbszerű és legerősebb küzdelemhez hozzá idomul. A physiologok felette érdekesen és megragadóan festik azt a bölcseséget és szívósságot, a melylyel a testi élet az ember hozzájárulása nélkül az ő megsemmisülése ellen védekezik. Az egész testet az idegek roppant finom szövedéke fogja be, hogy ezek közvetítsenek minden mozgást, minden észrevételt. Az idegek által okozott fájdalmak, csak azt jelezik, hogy a harc hevesebbé lett. Mennél nagyobb a fájdalom, annál erősebben küzd az élet az ő ellensége ellen. Mikor pedig kimerült az ellenséggel való küzdelemben, lecsillapulnak a fájdalmak, nyugodtan lélegzik a beteg, hogy aztán rövid idő múlva az utolsó mély álomra hajtsa csendesen fejét. Szív és tüdő bámulatos szabatossággal végzik nappal és éjszaka külsőleg fontos munkájukat. Ha a test valami sebet kapott, az erők egy bizonyos része azonnal beszünteti a munkát, hogy gyógyítsa a bajt, hegeszsze a sebet. Azonban ebben az egész nagy küzdelemben a legjobb szolgálatot, a legfőbb életerő, az öntudatos lélek teszi. A létért váló küzdelemben az ő munkája ér legtöbbet eleitől fogva. Ezért irtotta az ember mindjárt az ősidőkben a vadon erdőségeket, ezért pusztította az életét fenyegető állatokat, szaporítá a tápláló növényeket és háziállatokat. Ezért társultak emberek emberek mellé falvakba és városokba, megosztva a munkát egymás között. Nagyon korán keresték, kutatták a betegségében erőt vevő szereket és anyagokat, hogy tovaűzzék a halált és évezredeken át kisértett a világon az életelixirről, a csodabalzsamról szóló álom, a mely kitérítse utunkból a halált. Mennyi erőfeszítést tesz ma is az emberiség, hogy a halál hatalmát csak valamennyire is korlátozza ! Milyen nagy lelkesedéssel köszöntik az új gyógymódok vagy gyógyszerek feltalálóit, az emberiség jóltevőinek tartják őket. Milyen büszkék vagyunk, ha csak valamivel emelhetjük is népünk átlagos életkorát! (Vége köv.) Ruszkay Gyula, TÁRCA. A szegény asszony két fillére. A hírlapokat olvasgattam, A napi élet krónikáit. Lelkem megundorodva tőlük Pihenni és üdülni áhít. Te égő, sajgó sebre balzsam, Jövel, jövel, te könyvek könyve, Az új mocskot, mely meg se száradt, Lelkemrül sebtiben töröld le! Altatgasd el siró sebét, Te mennyekből leszállt beszéd! A jámbor Jób történetére Találomra ráfordítok, Amott szelíden int felém a Legszentebb testté vált titok. A tékozló fiú ma nem kell S szemem nem Magdolnán pihen meg : A szegény asszony két fillére Adjon ma balzsamot szivemnek ! Az időben ülvén a Krisztus Szemben az Isten templomának, Hitetlenek és hívők egyként Lesvén szavát körülötte állnak. Megárad balzsamos beszéde, Malasztos, édes, mint a manna, Hitetlenek és hívők egyként Mély bámulattal csüggnek rajta. S a míg tanít az égi mester, Fényes, pompás csapat közelget, Dús szolgahad csengős tevéken Örömmel hoz sok drága terhet. Száz hószin tulkot hajt az egyik, Hoz jószagú tömjént a másik. Ez kincseit mesés Ophirnak, Az a Libanon cédrus ágit. Az egyik sallangos tevéről Nagy dölyfösen leszáll a gazda, Szagosan friss nárdus kenettől, Bíborköpeny hivalgva rajta. S menvén az Úrnak templomába Hangos föntszóval fölkiálta : »Jusson eledbe szóm, Adonaj! Csűreim telve gabonával, Kamráim illatos fügével,