Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-09-26 / 39. szám

követői is magokévá tettek, mint hogy ha káros és veszedelmes volna a bibliát az ifjúságnak kezébe adni. A minisztérium ezt a felfogást teljességgel nem osztotta s indokolásában megjegyzi, hogy a bibliakivonatok használata a népiskolákban ép annyira előmozdítja a bibliában való tájékozatlanságot, mint annak teljes kiküszöbölése. Elősegíti ez azt a közelfekvő gyanút, mintha a kivonatokban tartalmazottak volnának a lényegesek a többi pedig csekély értékű. Megnehezíti ez a belemélyedést abba a szellembe, a mely az egész iratot átlengi s azokba az alapeszmékbe, melyek az egészen uralkodnak, a mi pedig a hitre és a keresztyén kedélyre nézve fontosabb, mint egyes kiszakított helyek megértése. Mindezek alapján a kormány indíttatva érezte magát elrendelni, hogy a protestáns iskolákban mindenütt a teljes biblia használtassék a vallásoktatásnál, oly módon, hogy azon tanítványoknak, kik némi gyakorlottsággal bírnak már az olvasásban, az újtestamentum, azoknak pedig, kik a konfirmációkhoz közel vagy azon túl vannak, teljes Szentírás adassék kezökbe. Ezek az elvek szabályozzák azóta Németország protestáns egyházai túlnyomó részében a bibliai oktatást s mondhatjuk, a tapasztalatok után ítélve, a vallásos kultusz nem csekély előnyére úgy az iskolában mind a családban. —r. TÁRCA. Ií. Vilmos és a német katholikus pártok. II. Vilmos császárról tudvalevő, hogy már Rismarck idejében hajlamot árult el a birodalmi centrumpárt vezető emberei kitüntetésére. Ő volt az, a ki már 1889-ben Scharlemet magánál fogadta, Huenát a vörös sasrend másodosztályú érmével díszítette fel s 1890-ben januárban, táviratilag fejezte ki a birodalmi gyűlés elnöksége előtt részvétét a centrum vezére, az ultramontán és particularista Frankestein halála felett, oly kitüntetés, a minőben eddig egyetlen német birodalmi képviselő sem részesült. Bismarck hamar belátta, hogy új aera van küszöbön s hogy a centrum van hivatva ennek irányt adni. S csakugyan visszalépése után csakhamar a monarchia és a cent rumpárt vezetői között a béke annyira helyreállt, hogy a császár egyenesen meglepte a világos a Windthorst temetésén való részvételével, 1890-ben. Auguszta császárnő idejében a katholikus befolyások az udvarnál még meglehetős szerepet játszottak s azóta ismételten megkisérlették érvényesülésüket. De Vilmos császár és a centrumpárt között csak az utóbbi években történtek határozott lépések a közeledésre, melyek esetről-esetre az ultramontán párt taktikájának megváltoztatását vonták maguk után. Kitűnt ez a katholikusok magatartásának lényeges módosulásából az 1891-iki danzigi, 1892-iki mainzi és 1893-ik würzburgi katholikus gyűléseken, míg első alkalommal e párt még jogosan hitte magát a parlamenti helyzet urának s a legmerészebb reményekkel nézett a jövőbe, addig a mainzi gyűlésen már csalódva foglalt el félig fenyegető, félig várakozó állást, a würzburgi gyűlésen pedig már nyoma sem volt a nagy hangú frázisoknak s a centrum megrendülése mélyebben ható volt, mint a hogy az ultramontán körök magok bevallani hajlandók voltak. Az 1894-diki Kölnben tartott gyűlés még erősen hangsúlyozta, hogy a gyűlések nem fognak szünetelni, míg csak a jezsuiták be nem bocsáttatnak, a pápa territoriális souverainitása helyre nem állíttatik s a katholikus papság befolyást nem nyer a keresztény iskoláztatásra, azonban a következő évi müncheni nagygyűlés már a császárra mondott »hoch«-hal végződött — igaz, hogy e távirati úton küldött üdvözletre kissé sokáig késett a válasz. A mi végül a mult évi dortmundi gyűlést illeti, bár a »Germania« jónak látta konstatálni, hogy a katholikusok egysége már nem nyilatkozhatott volna meg fényesebben, azonban a radikális baloldal organumai nem ok nélkül mutattak rá azokra a »Potsdam felé való hajlongások «-ra, melyekben a dortmundi gyűlés szónokai tetszelegtek magoknak. Ez a lassú átalakulási folyamat jellemzi a német politika fázisait s egyszersmind az ultramontánok azon taktikáját, hogy a kormánytól apró adagokban nyerjék el azt szolgálataikért, a mit az oppozicióban való kitartás mellett beláthatatlan időkig sem értek volna el. De látszik abból az is, hogy a német centrumpárt magatartásra nézve minden egyéb csak cégér s utolsó sorban csak az egyházuralom céljai a mérvadók. Addig opponált, a meddig érdekei ezt követelni látszottak, utóbbi időben azonban a kormánynyal szemben való barátságos magatartása által az egyháznak jobb szolgálatot vél tenni. 1893-ban a katonai kérdés érdekében kellett ép úgy, mint a népiskolai törvénynél is engedményeket tennie Vilmos császárnak az ultramontán párttal szemben. Kitűnt ez abból az udvarias bánásmódból, melylyel a császár Ladochofsky bibornokot kitüntette, a ki egykor mint pozeni érsek kihívó módon vonta kétségbe a porosz törvények jogérvényességét, s azért 1874-ben a porosz biróság által még a pénz- és szabadságvesztés-büntetésre ítéltetett s miután fogságából Rómába távozott, a Vatikánnál is legporoszellenesebb tényező hírében állott. Ha igaz volt a katholikus »Kölnische Volks-Zeitung* hire, a császár Ladochofsky tói most e szavakkal búcsúzott: »Nemde, feledve minden a mi történt?* Igaz, hogy e hírnek a legtöbb kormánypárti sajtó organuma nem adott hitelt, és inkább volt hajlandó azt hinni, hogy megfordítva, a bibornok kérte a feledést. De egyidejűleg fölfrissítették Loé tábornok küldetésének emlékét is a pápához, s Rampolla bibornok államtitkárnak a fekete sasrenddel való kitüntetését, a ki pedig határozott francia-barát gyanánt volt ismeretes s a császár Rómában léte alatt betegséggel mentette ki magát. April 28-án aztán a »Reichsanzeiger« határozottan megcáfolta, hogy a császár Ladochofskyval szemben feledésről beszélt, vagy egyátalán a múltra célzott volna.