Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-22 / 34. szám

reshettek annyit, a mivel a jövő évi termésig kijöhetnének, s így még inkább ki lesznek téve a tévesen felfogott szocializmus közveszélyű eszméinek ós tanainak, melyek fájdalom! már a magyar mezőgazdasági munkás osztály közé is, melynek jelentékeny százalékát protestáns hitfeleink képezik, csábítólag behatoltak. A jövő óv bizonyára tág kaput fog nyitni elébünk a felebaráti szeretet tevékenységének s bő alkalmunk lesz a jótékonyság gyakorlására a szegények ós szűkölködők, kiváltképen peclig hitünknek cselédei, t. i. saját protestáns feleink irányában, kik előreláthatólag vajmi nagy százalékát teendik segélyezésre ós alamizsnára szorult ínséges honfitársainknak, kiknek gyámolítasara sem fejedelemségekkel vetekedő főpapi ós egyházi javak, sem hitbuzgó dús aristokraták készletben nem állnak, míg a részünkre csak legújabb idők óta s így is vékonyan kiszolgáltatott hitfelekezeti államsegély saját külön rendeltetésétől el nem vonathatik. Adja Isten ! hogy meg ne restüljünk a könyörületes adakozásban, hogy mi Krisztusról nevezett keresztyének szégyenben ne maradjunk Mózesnek és Mohamednek egymást példásan segélyező ós gyámolító követői előtt ! Tóth Lajos, ügyvéd, egyháztanácsos. Még néhány szó a tanítókáplánsághoz. (Válaszúi »Egy felső-baranyai káplánénak.) A tanítókáplánságnak e becses lapok mult (32.) számában megjelent apologiáját és dicséretét, sajnálatomra, nem írhatom alá. Hogy ezt indokolhassam mindenek előtt a tanítókáplánság hisztorikumáról kell néhány szót szólanom. Addig, a míg a lelkészi hivatás igaz magasztosságában állott a köztudatban, oly sokan tódultak e pályára, hogy az egyház végzett ifjait tulajdonképeni pályájukon nem tudta elhelyezni. Hogy mégis valamiképen existálhassanak, a többek között tanítókáplánságok felállításával is adott nekik ideiglenesen kenyeret. Ebből talán kitűnik, hogy a tanítókáplánság egy oly szükség követelte intézmény, a hol az egyház káplánjainak feleslegét ideiglenesen helyezte el. S nem termószetes-e, hogy az egyház nem hajlandó szükséget látni káplánokban csak azért, hogy a tanító-hiány egy nagyon kis részben enyhíttessók; s nem önként órtetődik-e, hogy a beállott káplánszükséget az által szünteti meg, hogy a szomszéd territóriumról visszahívja aktiv szolgálatba embereit még akkor is, ha azoknak ott jobb existentiájuk volt?! íme röviden kifejtve, ez teszi jogossá és indokolttá a tanítókáplánságok eltörlését. Megbocsásson az ón felső-baranyai tisztelt kollegám, ha ón még tovább megyek, és azt mondom, hogy az ő ifejtegetósei engem arról sem győztek meg, hogy a tanítókáplánságot érdemes volna továbbra is fentartani. Hogy a népiskola, vagy a középiskola inkább »veteményes kertje«-e az egyháznak? e felett vitatkozni medclő, mert mind a kettő az a maga helyén, s e kérdés különben sem tartozik ide. De tessék csak így felteni a kérdést: a népiskolai növendékek vallásos nevelésére szükségesebb e inkább a theologiai képzettség, vagy a középiskolaiakéra? S abban, talán még kollegám is nekem ad igazat, ha azt mondom, hogy a népiskolai egyházias képzés inkább lelkület, mint képzettség dolga. Az a kollegám által emlegetett »szélesebb látköra, a Schleiermacher »sajátságos felfogásának« az ismerete, a népiskolai neveléshez — legalább is, — nem feltétlenül szükséges. Hanem igenis az egyházias érzés, a vallásos kedély, mely egy becsületes ós jóra való református, tanítónál épen úgy meg lehet, s a mely nem a theol. képzettség eredménye. A népiskolai tananyagból talán a hittan tanítását jó, ha lelkészember vezeti, de ez már a lelkész cura pastorálisához tartozik, s pusztán ezért egy tanítókáplánt alkalmazni nem érdemes. De a jó tanítósághoz e vallásos lelkületen kívül még szükséges a hivatottság vagy — legalább is — az a tudat, hogy neki a tanítóság a kenyere. Hát ez a tanítókáplánban vagy a kópezdót végzett fiatalemberben lehet-e meg inkább? Es itt újra ellene kell mondanom kollegám fejtegetése ama részének, mely azt iparkodik bizonyítani, hogy a tanítókáplán »jobban vagy legalább is úgy megfelel kötelességének, mint a tanítók legnagyobb rószecc. Az a káplán, kit tanítókáplánságra internálnak, abban a tudatban, hogy ez neki nem hivatása, csak ideiglenes kenyere, nem is igyekszik gyakorlati tanítóvá kiképezni magát. Munkáját kedvetlenül végzi, mert — mondjuk ki nyíltan — állapotát lefokozásnak tekinti, s egyáltalában nem fáradozik azon, hogy lelki tehetségeinek ezt a felét kifejleszsze. Ez azonban csak a theoria, s nagyon sajnálom, hogy opportunus ós politikus szempontból nem sorolhatom fel erre pozitív bizonyságaimat ós adataimat, melyek pedig bizonynyal legdöntőbb cáfolatai volnának kollegám önérzetes fejtegetéseinek. Es még néhány szót a középiskolákról. Erre vonatkozó fejtegetéseimet kollegám alapjában félreértette. Mert a mikor arra a jelenségre mutattam reá, hogy a lelkósztanárok számának csökkenésével középiskoláinkban a nem protestáns érzelmű tanárok szaporodnak, én tanári