Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-01-17 / 3. szám

3. szám. inatlan csűfolkodásukat az özönvíz megtörténtére való utalással szégyenli meg (5—7 v.), a mivel kapcsolatban azt jósolja, hogy ég és föld tüz által semmisül meg s az isteni ítélet látszólagos késése Isten hosszú tűrésének bizonysága, hogy kiki időt nyerhessen a megtérésre (7—10 v.) Ebből folyólag komolyan óvja inti a hívőket hogy miután a világnak vége leend s azután [jó az ítélet feddhetetlen szent életet folytassanak (10—15 a.). Intelmeinek megerősítéséül Dzik Pál apostol levelére, a kivel ő teljesen egy , íben van, míg ama tudatlan és gyarló tértanítók a IJi,i ehezebben érthető előadásait el csűrik, csavarják 'esztükre (15 6—16). Ebből okulva vigyázzanak a , ' hogy az istentelenek tévelygése el ne sodorja őket, íább gyarapodjanak az Ür kegyelmében s megisme-U i, a mi a megtartatásnak főbiztosítéka (17—18. v.). ikul Krisztusra vonatkozó magasztalás. b) A levél célja. lár a fent jelzett tartalmi összegezés után is megiató a levél célja, mely nem más, mint a h'vők ki és erkölcsi épségének megmentése érdekéből tátott apostoli óvó intelem, mely oda irányul, hogy isók az általok megismert és hallott evangeliumi ban szilárdan megmaradjanak. Azért fordul hozzáídjárt levele kezdetén e szavakkal: »A miképen az i ereje mindennel megajándékozott minket, a mi *e és kegyességre való«. Annak a megismerése által, inket a saját dicsőségére és erényére elhívott, a által becses és igen nagy Ígéretekkel ajándékozott nnünket, hogy azok által az isteni természetnek i lennétek, kikerülve a romlottságot, mely e vilákivánságban van«. (1., 3—4): épen azért a nyert íi ajándékokat fordítsák lelki jobbulásukra. Ellenséa kik a szabadság, törvénytelenség és testiség útí tévelyegnek, a kik átok fiai (2., 10—14) a kik ; eljövetelének igazságát csúfolják (3., 3—4), a ót tagadják (2., 1) s romlottságnak rabjai (2., 19): vívjanak meg, gyarapodván az Úr kegyelmében és :ben (1., 2 kk.). Az apostoli iró látja lélekben a küzdelmeket, melyek a hívőkre várokoznak; azért itt porsátora összeomolna felemeli mentő szavát, bizonyára a bűn kábító mámorából felrázó s az t célja felé vezérelő hatalmas szózat. c) A szerzőség kérdése. jdzeredetüsége eleitől fogva többé kevésbbé vitás von. Az első és második században határozottan egy író sem idézi, a Pesittából hiányzik, mind a mellett, miként Diltleim (der zweite Brief Petri. Berlin 1851, 1—74. lap) részletesen felsorolja már Polykarp és Ignatius hivatkoznak olyan tételekre, a melyek e levél ismerését feltételezik. Az apostoli atyák közül római Kelemen (Ep. I. ad Cor.) több izben utal rá(cap. 7 és ll.).Hermas (visiones 3., 7., 4., 3 etc.), Barnabás (Epist.cap 15.) Justin vértanú (Diai.), Irenaeus (Adv. haer. V., 2., 3), Alex. Kelemen (cohrtatio ad gentesj szintén Origenes névszerint idézi (Homil. VII. in Josuam és homil. IV. in Levitie.), néha megemlíti, hogy e levélre nézve nincs mindenki egy véleményen (Eutébius H. e. 6., 25: anphiballatai gar Eusebius a negyedik században a homologunenonok közé iktatta (h. e. II., 23), ha szinte más helyen az antilegomenák közt említi (h. e. 111. 25), Hieronysmus (Catal. cap I) elismeri bár megjegyzi, hogy némelyek propter styli cum prioré dissonanhiam*, az igaz eredetűséget tagadják. Alex. Didymus határozottan Péterének tartja, de mint első péteri. levelet idézi. A negyedik században a kánonosítás bezárásakor véglegesen hiteles kánoni irat gyanánt ismerte el az egyház. Mindezek ellenére kételkedett az authentia felől Kálvin és aztán Grotius Semler, az újabbak közül Eichorn, de Wette, Schott, Neander, Reuss s mások is. Mi a péteri második levél igazeredetűségének védelme mellett foglalunk állást a következő érvek alapján : a) a levél szerzője (1, 1) határozottan Simon Péternek, Pál apostol társának (3, 15) az Úr Jézus megdicsőülése szemtanujának (1, 16—18) nevezi magát, a kinek az a hivatása és tiszte, hogy olvasóit az üdv lényére emlékeztesse, hitökben erősítse és szent életre serkentse (1, 12 kk.; 13, 1—2). Bizonyságtétele, óvó szózata, tanítása egyaránt lángoló buzgóságról, az Ur iránt érzett szilárd hitről, kifejezései eredetiségről és hatásos eredményről tanúskodnak. Teljesen megoldhatatlan lélektani rejtélynek tartjuk tehát, hogy valamely ismeretlen, ál, névtelen szerző ily közvetetlen kijelentésre valló iratot volt volna képes szerkeszteni, holott az iratban nem található semmi célzatosság arra nézve, hogy az állítólagos névtelen író Péter apostol tekintélyével és nevével igyekeznék elpalástolni tévtanait, vagy úgy vélt tisztátalan törekvéseit. b) A levél egész menete a Pál apostol munkálkodására bekövetkezett és a János apostol működését megelőzött időszak gnosticus árnyalatát oly híven tünteti fel, hogy annak akár előbb, akár utóbb való előállását történetileg igazolni nem lehet. c) Szerző az ó-szövetségi igéret beteljesülését (1, 19—21) és az úr eljövetelét (3, 10—12) az első levéllel teljesen egyező szellemben és irányban hirdeti s itt a reménység apostolának jelleme ép úgy felismerhető, mint amott. A különleges kifejezések, a részesülői mondatszerkezet szintén az első levéllel való egyezőséget indokolja. Gondolatbőség, erőteljesség, élénkség tekintetében nem áll az első levél mögött s hozzá hasonló irodalmi termék a II-ik század folyamán nem található. d) Szerzőt annyira áthatja az Úr kegyelme (1, 3), s oly buzgón óhajtja a hivőknek az Úr megismerésében való gyarapodását (3, 18), oly mély komolysággal gondolkozik az evangéliumról (1, 5—8), oly közvetetlen viszonyban tudja magát Jézussal (1, 14), hogy kilétére vonatkozólag lehetetlen azt feltételeznünk, miszerint itt álszerzővel s ennek hamisítványával állunk szemközt. e) A gyülekezetek, melyekhez Péter e két levelét intézte, az első levél keltekor még nem voltak az apostollal oly benső viszonyban, mint a hogy erről a második levélből értesülünk. Ez is azt igazolja, hogy első levele következtében közte és a hivők között módosult, illetve bensőbbé vált a testvéri viszony, a mit valamely állítólagos álszerző nem is tudhatott volna a valószínűség ennyi látszatával és sikerével feltüntetni. f) Hogy ha mindezen indokok és az ős ker. egyház köztudata ellenére ez az apostoli jellemű s szent, komolysággal és evangeliumi mély bölcseséggel írt levél csakugyan nem a Péter műve volna, akkor azt kellene gondolni, hogy itt valamely csalárd tévtanító célzatos visszaélést űzött a Péter apostol nevével és tekintélyével, a mely esetben aztán az egész irat kánoni volta és hitele merőben kérdésessé válnék. Az ellenérvelők tehát szerintünk épenséggel nem döntik meg az igazeredetűség mellett szóló tartalmi indokainkat Mert először az a körülmény, hogy az első levélben Krisztus halála és feltámadása van feltüntetve a ker. élet alapja gyanánt, míg ezekről a második levél hallgat, egyszerűen abból magyarázható meg, hogy a második levél célja a tévtanítóktól való óvás, miközben a szerző amaz üdvtényeket már magától érthetőleg feltételezi (h. ö. ti*