Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-06-13 / 24. szám

nem az lett mégis a megállapodás: ha a törvény befogadni rendeli is, mi mégis próbáljuk meg kizárni, szerezzünk kellemetlenséget. Óh! ez mind Abderában történt! Ekkor én megérkezve Abderából, elmentem volna Ganossába! . . . Még egyet. Az értekezlet engem bízott meg, hogy tudósítsam e b. lapot az ülésen történtekről és maga az értekezleti jegyző úr kérdést is tett, hogy jegyzőkönyvezze-e ezt ? Meglehet az erre kapott tagadó választ tar totta cinezurának a többi határozatra nézve is. Azt elhallgatom, hogy minő utasítást kapcsoltak a megbízáshoz, szálló igévé lett az már Baranyában, s csak a visszaszívásra hajlandóság nem hallja és tudja azt ! Én a megbízatásnak megfeleltem. Leírtam hűen és igazán a fontosabb megállapodásokat, mert mást mint igazat írni nem tudok, nem fogok, ha bárki felvont szemöldöke áll is fenyegetőleg előttem, ha fejem áll is a kockán. Sőt az utasítás figve lembe nem vételének vádja sem terhelhet, mert elég sokan prüszkölnek a füsttől! Hogy mit és hogyan végzett az értekezlet, azt Sz. S. ür majd meg fogja hallani az értekezleti jegyzőtől, kinek kötelessége lesz, a majdan tartandó értekezleti gyűlésen, a mult ülés jegyzőkönyvét felolvasni. A mint az elfogadtatni fog, az lesz a döntvény. Addig kérem a szives olvasó közönséget, ítélete felfüggesztésére. Morvav Ferenc úr felolvasására vonatkozó észrevételeim a következők: Előre bocsátom, hogy — a viszonyok újabb alakulása folytán — a szent gerjedelem (!) dobálta súlyos kövek, hadd hullottak légyen csak az én fejemre; hadd legyek egyedül én az, a ki a kenyérért is mervén szót emelni — sújtassam az anathémával, s zárassam ki a felolvasó úr szerint a gondolkozó protestánsok közül. A mi oly kérlelhetlen censori hangulatra ragadta felolvasó urat: a revízió, s az anyagi jobb viszonyok iránti nyilt törekvés. Nézzünk szembe az új törvény szentesítette »felekezetnélküliséggel*, melyet mint »a szabadelvűség rég óhajtott vívmányát* üdvözöl felolvasó úr, s szerinte: »ez alapon örvendhetünk mi is annak, hogy protestánsok vagyunk*. Szabad vallásgyakorlat, sőt vallásszabadság és felekezetnélküliség, bármint csűrjük-csavarjuk a dolgot, lényegileg végtelenül különbözők. Minden kétségen felülálló protestáns elv, hogy senki vallásáért ne üldöztessék, mindenki szabadon gyakorolhassa, ilyen vagy amolyan vallását. De az már, hogy a vallástalanságra — a melyre pedig a felekezetnélküliség valósággal alkalmat ad — szabadalom adassék, aligha mondható protestáns elvnek. Felekezetnélküliség nem vallásszabadság, hanem szabadvallástalanság. Vájjon talál-e erre nézve erősséget felolvasó úr, akár Luther, akár Zwingli, akár Kálvin irataiban ? Ám mondatott volna ki a teljes vallásszabadság. Lehet mindenki bármely vallás követője, csakhogy vallásának alapja az Istenimádás s a tiszta erkölcs legyen, s vallása bizonyos formában, tételekben nyerjen kifejezést, már csak közérdekből is. Ez aztán természetesen szervezetet is igényel. Mert miként a legtágabb értelemben vett politikai vagy egyéni szabadság nem lehet bizonyos korlátok nélkül: úgy a lelki, vallásos dolgokban is feltétlenül szükség van — az emberiség jól felfogott érdekéből — némi korlátokra. Hiszi felolvasó úr, hogy a felekezetnelküliség protestáns érzületnek felel meg ? az a lelkiismereti szabadság postulatumaként született meg? Hiszen csak egy kis bátorság kell a külmáz alatt a való keresésére, az indító okok kutatására s kibúvik, mint a földalatti pajorból a cserebogár, hogy az, a vallással, következéskép Istennel is mit sem gondolok régóta, titkon táplált óhajuknak ad törvényes szabadalmat, nyilvánossági jogot. És a mikor már látható a bomlasztó hatás, melyet még elősegít, a létért való küzdelem e korszakában — az anyagi nyomasztó helyzet, s ellene nincs kezünkben egyéb mint lelki fegyver; a mikor látható, hogy a talaj kellő előkészítésére az idő meg nem adatván, a — megengedem jóhiszeműleg — elhintett magból, a legszentebb érdekeket veszélyeztető növényzet kezd ijesztő módon növekedni: ha ekkor ott akar valaki segélyért zörgetni, a honnan az áram indító oka eredt, a honnan jó akarattal az anyagi támogatás is jöhet; vagy az indító ok módosítására törekszik: arra az anathemát kimondani, azt kérlelhetlenül eltiporni akarni — nem lévén szokásom felolvasó űr erős kitételeivel élni csak azt mondom ; krisztusi szelídséget nélkülözés. Szent hevületében felolvasó úr a »jobblétre szenderült dicső református ősöket* idézi fel, kik »nem tudták támogatni a bibornok osztrák és katholikus törekvéseit*. Egy kis különbség és egy kis hasonlóság van a dologban. A különbség az, hogy akkor az államhatalom karöltve a katholikus párttal, egy felekezetbe, az ügynevezett egyedül idvezítőbe akarta kényszeríteni a lelkeket, különösen a protestánsokat. Ma az államhatalom támogatva a protestantismus (?) által, a felekezetek elhagyására nyitott tág kaput, következésképen a hitetlenségnek készít apródonként szabad teret. Á hasonlóság egy kis szerepcserével abban áll, hogy akkor a protestánsokat, mivel nem akarták elhagyni felekezetüket, kihurcoltatták a haza határaiból s gályákra vitték ; most meg felolvasó úr azokat, kiknek nem tetszik a felekezetnélküliség: toloncoltatja ki a protestantizmus határain túlra, jó, hogy nem a gályákra is! Azok a dicső ősök, kiknek szenvedéseit oly megrázó módon ecseteli, kiket mohos sírjaikból előhív felolvasó úr, azért »fetrengettek ott a rettenetes börtön iszonyú férgei között*, azért volt »táplálékuk bűzhödt válúból a sertésnek való eledel«, mert nem tagadták meg hitöket, nem hagyták el protestáns felekezetüket. Titeket porig alázott megsanyargatott hitvallókat, vádló tanuként idéz elő felolvasó úr azok ellen, kiknek nem kell felekezetnélküliség, kik ennek módosítására törekszenek! óh! ha csakugyan kilépnének áldott emlékű sírjaikból, kik felé emelnék fel tiltólag karjaikat, kik felé tekintenének szemrehányólag ? Minden megbotránkozás, minden liberális mezben pompázó frázis dacára, azt vallom, hogy a felekezetnélküliség így, a hogy hirtelenében nyélbe üttetett, megcsinálódott : sem megfontolt, megérlelt, sem időszerű, legkevésbbé pedig áldásos hatású. Harag és fájdalom vívják ádáz harcukat felolvasó úr lelkében, annak hallatára, hogy »köz veszély idején valaki a falat kenyér, egy darabka zsiradék megmentéséért fáradozik*.s kész akcióba lépni. Megjegyzem, hogy nem csupán vagy főként a kenyér és a javakban való dusmálkodás a rugó, mely némelyeket tenni készt, hanem gyülekezeteink egy részének létérdeke. De ha csupán kenyér kérdés volna is, azt talán felolvasó úr is elismeri, hogy senki nemesebb, magasztosabb, hatásaiban áldásosabb munkát nem végez, mint a lelkészi kar és minő javadalmazásért? Pedig az méltányos, jogos, hogy a lelkiismeretes munka illetőleg jutalmaztassák. És mikor szemmel látható, úgyszólván kézzel fogható, hogy az a nyomorúságos helyzet, melyben e prot. lelkészség egy nagy része szenvedett és szenved, még mostohábbá, a szó valódi értelmében ínségessé lehet az új törvény hatása következtében ; a mikor az a nyomornak martalékul dobott lélek jajt kiált, s insége tengerében fuldokolva vergődik és fentartási ösztönéből kap, habár a szalmaszál után is, és