Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-06-13 / 24. szám

a te Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből« és »Szeresd félebarátodat, mint tenmagadat. [Mert képtelenség egy keresztyén államnak más törvény formát adni, mint a mely megfelel a keresztyén valláserkölcsi öntudatnak] E mellett figyelembe véve Istenországának más egyéb törvényeit, melyek hü tanúbizonyságai annak, hogy Isten mi módon akarja megtoroltatni az erkölcsiség s így az Isten félelmének megsértését: afelsőség Isten nevében nem lehet szigorúbb, mint Isten maga, ki végtelen irgalmánál fogva nem cselekszik velünk a mi bűneink szerint s nem fizet nekünk a mi álnokságaink szerint. Ha tehát a kiontott vér boszúért az égre kiált, a felsőség — mint ki Isten felhatalmazását bírja a gyilkos megbüntetésére — ha Isten bölcs célja a Krisztus szellemében akar cselekedni : a halálbüntetést kimondhatja, de végre nem hajthatja, sem annak végrehajtását meg nem engedheti. Isten a legnagyobb fenség, nem az erkölcsiség. Az »Isten kegyelméből* kormányozó felsőség Isten nevében halálra méltónak nyilváníthat egy embert, de nem veheti el egyszersmind annak életét is »a gonosz tett által megsértett erkölcsiség nevébenAz életet Isten adta és így egyedül csak ő veheti azt el. Midőn a felsőség valakit azért végeztet ki, hogy az erkölcsiség kegyetlen megsér téseért boszút vegyen: embernek nevében cselekszik s a »szemet szemért, fogat fogért« elvet alkalmazza, mi utoljára is keresztyéntelen s így egy ker. államban meg nem tűrhető. Alapul és mértékül véve Isten kijelentését, a bibliának beszédit: a felsőség ebből sohasem meríthet magának jogot arra, hogy — mintegy Isten helyébe lépve — szabadon rendelkezzék egy ember élete felett, ha az mindjárt egy gyilkos is. Feltéve — a feltételezés még a felületesek gúnyos mosolyától is megóvja a valóságban lehetetleneket —hogy a meggyilkolt maga képes lenne boszút venni, az evang. neki is megtiltaná, hogy gonoszért gonoszszal fizessen, hogy életért életet vegyen, úgy mint a hogy — mint Krisztusnak igaz követője — sohasem vehet szemet szemért, fogat fogért. Ha valaki ennek ellenében azt felelné is, hogy az egyén, az állampolgár a maga birája ugyan nem lehet, hanem a rajta elkövetett gonosznak megbüntetését az arra rendeltetett hatalomnak kell átengednie: még ezáltal nincs megdöntve azon állítás igazsága, hogy a ker. felsőség az egyén s illetve az egyénben megsértett erkölcsiség, avagy a csorbát szenvedett jog érdekében fellépve és cselekedve figyelmen kívül hagyhatja azt, mit az egyesnek, a keresztyén embernek nem szabad elfeledni, sőt nagyon is meg kell szívlelnie: »Valamit akartok azért hogy cselekedjenek az emberek ti veletek, azont cselekedjétek fi is azokkal«. (Máté VII. 12.). Tehát sem a megsértett erkölcsiség, sem Istennek nevében nem lehet s nem szabad a felsőségnek valakit úgy büntetni, hogy ennek eredménye halál legyen ; mert a felsőség csak Istennek szolgája, Isten helyébe nem lép s illetve nem kellene lépnie, még egy gyilkos élete feletti rendelkezést illetőleg sem. Az »Isten Igéje« alapján bátran zárhatjuk elmélkedésünket így : A felsőség, mint emberi hatalom bánjék a gyilkossal úgy, mint az Ür cselekedett Káinnál; mint az osztó igazság képviselője a keresztyén államban mutasson még a gyilkossal szemben annyi irgalmat a törvény előtt, hogy a büntetést a valóságban nem a vétséghez mérten szabja ki. Tehát mint Istennek szolgája mondja ki a gyilkosra — a mit különben is Káinhoz hasonlóan mindegyik érez — a »halálraméltó *-t. de végre ne hajtsa az ítéletet, hanem mint ki többé nem érdemes arra, hogy embertársaival együtt éljen, sőt mint ki ezekre épen veszélyes is — zárja ki a gyilkost örökre az emberi társadalomból.* B. H. van Breemen után hollandból. Utrecht. Kovács Kálmán. MISSZIÓÜGY. Még egyszer a »Siklósvidéki egyházi értekezletről«. A »Siklósvidéki egyházi értekezlet« ülésének lefolyásáról közölt tudósításomra vonatkozólag e becses lap 20. és 21. számában két közlemény jelent meg. Egyik Morvay Ferenc urnák az »Okor-szigetvidéki egyházi értekezlet« ülésén tartott felolvasása, másik Szűcs Sándor harkányi lelkész úr cikke. Szűcs Sándor úr cikkére, mely nem akar ugyan referáda lenni, a minthogy nem is az; hivatalos dementi meg akarna ugyan lenni, de abban az alakjában csak referáda forma lett; nem tartanám szükségesnek válaszolni. Nem válaszolnék, mert ha egy gyűlési referens, azt tartja a gyűlésen történtek közül kiemelendőnek és fontosnak, hogy vitatkoztak egy értekezés miként leendő kinyomatása felett; a belmissziói ügyek — felekezetnélküliek szaporodása, az 1848: XX. t.-c. revízió — kitértekkel szemben követendő eljárás stb. feletti vitákat, eszmecseréket pedig nem : hát ez, az illetővel szemben használható mérő-pálca szerint ítélendő meg, ahhoz csakugyan nem kell Somogygyal sem határosnak lenni. Nem válaszolnék olyan alakú hivatalos dementire sem, mert annak köztudomásúlag más szokott lenni a formája; ahhoz valamelyes jegyzőkönyv keilene, s az aztán már más meg bírálás alá esnék, mert annak hűnek, igaznak kell lenni. Hogy mégis reflektálok reá, annak egyik főoka, mert Morvay úr fulmináns cikke előzte meg, s mert kénytelen vagyok a figyelmet felhívni, nem egészen a kulisszák között történt dolgokra, hanem a melyek már nyilvánosak. Feltünhetik minden gondolkozó előtt, hogy a dementiféle cikk referádám megjelenése után öt hétre, s véletlenül a kánoni vizsgálat után (melynek egyik vezetője épen az értekezésen történtek felett megbotránkozó felolvasó úr volt), tehát ama bizonyos »szóbeli előadás folytán* lát napvilágot! A hosszas vajúdás, elnök s jegyző közti levélváltás eredménye gyanánt megcsinálódhatott volna talán egy alkalmas jegyzőkönyv is? Ki kellett volna mondani bátran, nyilvánosság előtt is, a mit suba alatt mondanak, hogy az a referáda, különösen abban a >revízió* rossz vért, sőt megbotránkozást szült »igen magas helyen« ; arról egy értekezleti tag is, most már tudni sem akar; az hallhatatlanul hangzott el; azt visszaszívjuk; azért egyedül a refrens felelős. Ezt értettem volna. Iparkodtam volna magainat meggyőzni, hogy én csak álmomban monologizáltam ama gyűlésen, csak hallucináció volt a felhangzó helyeslés! Ott, dehogy mondatott ki az 1848: XX. t.-c. hatályba helyezése iránti előterjesztés az egyházmegyére, még pedig egy szívvel-lélekkel; ott semmi szó sem volt a kitértekkel szemben követendő elj EtFclSFcl vonatkozólag; az az iskolaelzárás a kitértek gyermekei elől nem idézett elő éles konfliktust egy ismert tanácsbiró s szintén ismert tekintélyes egyház csöndes vérmérsékü lelkésze között, s * Nehogy »naiv*-nak nevezze valaki a szerzőt e felfogásért, szükségesnek tartom megjegyezni, hogy Belgium teljesen így jár el a gyilkosokkal szemben. Ford.