Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-30 / 22. szám

Mougin abbé felelete természetesen az volt, hogy a kolónia mindennel bőven el lévén látva, nincs szüksége semmit kérnie. A kivándorlók közt egyébiránt nem egyedül Mougin és Maillot voltak papok, többen csatlakoztak még a magyarországi emigrációhoz, de ezek nevét nem tudjuk. Azonban egyedül Mougin abbé volt az, ki az emigránsokká! maradt, s a kit a csanádi püspök lelkészüknek nevezett ki, a többit különböző eklézsiákhoz osztották be. Egyszersmind a kormány egy állandó orvosról is gondoskodott, a ki folyvást a kolónia rendelkezésére álljon. Végre 1795. tavaszán egy császári futár érkezett Bécsből, a ki a császár parancsából, a temesvári hatóság tudta nélkül, 30ü aranyat bocsátott rendelkezésére az emigránsoknak, s elkövetkezvén a tavaszi munka ideje, a kivándorlók összes földjeit közköltségen munkálták meg és vetették be. Igazán elképzelhetetlen volna ez a rendkívüli kedvezés, melyben a forradalmi emigráció Magyarországban részesült, ha nem találná magyarázatát egyfelől a határtalan magyar szivélyességben, mely rokonszenve egész melegével ölelte magához a sorsüldözötteket másfelől Ferenc császár atyai hajlandóságában, melyben a politikai tüntetés némi halvány kis árnyalata is vegyült, szemben a terrorizmus azon rendszerével, mely Franciaország megdöntött állami rendje felett ép legjavában tombolt. De sem ez. sem az nem köthette le tartósan a menekülteket a magyar rónák földjéhez. Therimdor 9-dik azonban megbuktatta a rémuralom embereit, s a mérsékeltebb fejlődés terére vezette a francia ügyeket. A konventet minden bűneivel, minden borzalmaival együtt elsöpörte a nemzet kijózanodása, az emigránsok kezdtek visszaszállingózni s lassanként a helyzet a nyugalom helyreállításával biztatott. Még az 1795. év nyarán értesült a politikai szélcsend beálltáról a bakovári kis kolónia is, s a hazatérés vágya kezdett beférkőzni a szivekbe. Az elhatározás nem volt könnyű ; nagyobb részük az emigráció tagjainak sokkal jobb és függetlenebb anyagi helyzetre tett szert az idegen hazában, mint a milyenről otthon távolról is álmodhatott volna. De nem volt-e Franciaország mindennek dacára is szülőföldjük ? s lehet-e érdek, oly erős, mely legyőzze a föltámadt honvágyat? Mindamellett a dolog, nem ment oly simán. Akadtak, a kik határozottan a mellet tfoglaltak állást, hogy állandóan Magyarországon maradjanak. A telep vezetőjének, Charles Mony innak. egész erélyére volt szüksége, hogy rábírja honfitársait a Franciaországba való visszatérésre. De mindenekelőtt megint a nancy-i püspöknél kellett lépéseket tenni, hogy először is járjon közbe a császárnál a visszatérésre való engedély kieszközlése céljából, azután pedig, hogy tegyen kérdést ő felségénél, vájjon ez esetben is fölvehetik-e a fejedelmi bőkezűség által rendelkezésükre bocsátott 300 aranyat ? És ha eddig a császár önzetlenségéhez a legkisebb kétely férhetett is, ez ügyben tanúsított magatartása minden gyanút eloszlatott. Nemcsak kifogást nem emelt az emigránsok hazatérése ellen, de a 300 aranvat sem tartotta vissza, hanem elrendelte annak a legszegényebb sorsúak közt való kiosztását. Elkövetkezett október hava; gazdag aratás után mindent betakarítottak s most már minden törekvésüket az elutazás előkészületei vették igénybe, főkép mióta Mougin abbé időközben bekövetkezett halála is tetézte a fájdalmas emlékek szomorú benyomásait. Temesvár város elöljárósága hiába követett el mindent, hogy a derék embereket maradásra bírja, hiába igérte, hogy tetszésök szerint választandó községbe telepíti be, hogy mindenféle rendkívüli kedvezményekben s kiváltságokban részesíti. Beszámoltak az átvett ingóságokkal és gazdasági felszerelésekkel, visszatérítették a megtelepedésük idejében előlegezett gabnamennyiséget, azután pénzzé téve az egész termést, és minden ingóságaikat, hogy a hosszú út költségeit kibírják, 1795. október 30-án kilenc szekeren s huszonegy lóval, melyet takarékosságból örök áron magukhoz váltottak, fájdalmas szívvel, de a szülőföld viszontlátásának édes reményével hagyták maguk mögött Bakovárt. Temesváron túl nemsokára Maillot lelkész is csatlakozott a karavánhoz, csak a koloniát Magyarországra kisért többi pap maradt hátra, buzgó munkása a magyar katholikus egyház szőllojének. Néhány itt is halt meg, a többi később tért vissza hazájába. De még hátra volt egy leküzdendő nehézség. A törvény a háborús viszonyok következtében megtiltotta volt, hogy lovat vigyenek ki a monarkhiából. Az emigránsok, kik erről Bécsben értesültek, azon a ponton álltak, hogy megsemmisülni lássák minden előnyüket, melyeket az utazás olcsóbbá tétele érdekében nagy költséggel bevásárolt saját lovaiktól vártak. Maillot abbé nem késett, fölkeresni Rottmann belügyminisztert úgy az útlevelek kiadása, mint lovaiknak a határon átbocsátása tárgyában. De a lókiviteli tilalom alól való fölmentés a hadügyminiszter kompetenciája alá tartozott, s ekkép az ügy rendbe hozásáig még két napot kellett az emigrációnak a leopoldstadti »Goldene Lamm« fogadóban vesztegelni. Végre harmadnap este Rottmann szakadó esőben személyesen kereste fel a kolóniát a fogadóban, hogy kézbesítse útleveleiket s egyszersmind tudtokra adja, hogy a határra már rendelet ment lovaik áteresztése ügyében is. Ekkép semmi sem állott útjában többé, hogy az emigráció örökre elhagyja a monarkhiát, s vele Magyarországot, melyre rövid egy évi tartózkodásuk után is bizonyosan szeretettel gondoltak vissza mindenkor. Talán érdekelni fogja az olvasót a bakovári francia kolónia további sorsa is. Fájdalom nem egy okuk volt megbánni, hogy oly hamar elszakították a köteléket, mely őket új hazájokhoz fűzte, a régiért. Viszontagságaik, szenvedéseik története attól a perctől, melyben Franciaország határait újra megpillantották, kész regény, de nem e cikk feladata erre kiterjeszkedni. Az amnestia határideje letelt volt már, mire Svájcig érkeztek, ott kellett megint vesztegelniük, várva a direktóriumhoz intézett kérvényök sorsának eldölését, melyre soha sem kaptakegy sor választ sem. Néhányan utoljára mégis visszalopóztak egy vagy más uton. de a vérpad gyilkos keze folyton ott függött fejők fölött. Mennyi rettegés, rejtőzés, erdőkben, barlangokban, hány kikoldult darab kenyér, melylyel csak alig bírják táplálni éhező családjaik életét ! A magyarországi emigráció egyik tagját, a fiatal Millot-t. Bizotban fokják el a csendőrök, hol egy földműves szolgálatába szegődött s csak nagy bajjal kerüli ki a forradalom boszúját. Végre a rémuralom a fructiddor 18-iki forradalomban (1797) kiadta utolsó mérgét. Most már békébén, biztonságban taposhatták a hónuktól annyi időn át elszakadottak a haza szent földjét. De mihez kezdeni ? A nyomor mindenütt ott volt sarkukban s a bakovári kolónia feje és vezére, Charjes Mougin, a ki több mint 100 ezer frank értékű földbirtokot áldozott fel hitéért, a ki gondtalan jóllétre talált egy lovagias és résztvevő idegen nemzet ölében, most otthon saját kezével volt kénytelen kapálni csekélyke bérbe vett földjét, míg gyermekei napszámba jártak, hogy hozzájárulhassanak ifjabb testvéreik és megvakult nagynénjök eltartásához. De így se vergődhettek zöld ágra. teljesen eladósodtak s mikor a sokat szenvedett ember örökre lehunyta szemeit, még a szalmazsák, U