Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-30 / 22. szám

később hat, a hosszú út viszontagságaitól elrettenve, viszszalépett s ezeket is most idegenekkel lehetett helyettesíteni, úgy, hogy mindössze hét család volt az, a mely az 1794. év őszén útra kelt, hogy betelepítse az Al-Duna vidékén rendelkezésükre adandó földeket. Érzékeny búcsúzás közt és buzgó fohászszal indultak neki a nagy útnak, melyet nem minden baleset nélkül és sok nélkülözések közt hagytak hátra, hogy XJlmban hajóra szállva, vizén folytassák Linzen át egész Bécsig. Bécsben a császár az emigráció vezetőjét, Mougint, maga elé hivatta s kijelentette, hogy örömmel kész az egész kolóniát magánkihallgatáson fogadni. De a jámbor emberek nem akartak visszaélni a uralkodó jóságával s azt válaszolta, hogy beérik azzal, ha csak a hét családfőt kegyeskedik fogadni, ő felsége. Ferenc császár beleegyezett s megállapította, a kihallgatás idejét. A kitűzött órában a küldöttség remény és aggódás közt hányódó szívvel jélent meg a Burgban, Tagjai közt volt két pap, a hét családfő és még egy tizedik személy. Az első ajtónál egy teremőr állott ünnepélyes arccal és az egyszerű emberek a komoly pillanat elfogódásával intéztek kérdést kérdésre, hogy miként viseljék magukat a hatalmas birodalom ura előtt. Még nem tudták volt, a miről aztán nem késtek értesülni, hogy a polgár fejedelem nem kedvelője a hosszas ceremóniázásoknak, két termen keresztül haladva, az uralkodó lakosztályához értek, hol tíz szolgálattevő testőr várta a parancsot, s értésére adták a küldöttségnek, hogy mihelyt a császárnál időző tiszt kijön, azonnal beléphetnek. Az alkalom nem soká váratott magára, s egy pillanat múlva szemtől-szembe állottak egymással a császár, kinek szerencsétlen nagynénje áldozatúl esett a népszenvedély mindent felforgató viharának s maga a nép, melynek körében a büszke Habsburg-Lotbaringi dynastia egy tagja a megaláztatás és a vértanúság kettős martyr-koszorúját viselte. Történeti pillanat volt ez. Nem azok az idők voltak már, a mikor a hideg és számító politikus II. Leopold vállat vonva mondta a franciországi eseményekre: »Van ugyan nővérem Franciaországban, de Franciaország végre is nem nővérem*. Az udvar hangulata lényeges változáson ment át a királyi család kivégzése óta. Francia embernek nem volt szabad lábát Bécsbe tennie, sot még franciául beszélni is a legszigorúbb büntetés terhe alatt tiltva volt. Ferenc császár atyai jósággal fogadta az emigránsokat s több ízben ismételte: >Jól lesz dolguk odalenn, nem fogok elfeledkezni róluk, lesz rá gondom«. A küldöttség hosszasan maradt együtt a jószívű uralkodóval s a rokonszenv számos jele által mélyen meghatva távozott. És a császár Ígéretei nem is maradtak üres szavak. Rendelet rendeletet ért, hogy a menekültek rendeltetési helyükre való szállítása minden lehető kényelemmel történjék meg, hogy a hatóságok gondoskodjanak fuvarról, ingyenes elszállásolásról. Egy tiszt adatott kíséretül melléjök, a ki mindenben szolgálatukra legyen s ekkép, útlevéllel ellátva, gőzhajó

n elhagyták Bécset, hogy

Pozsonyon, Pesten áthajózva Péterváradnál ismét szárazra keljenek. Péterváradtól fogva már minden állomásnál tíz előfogat várt készen egy előré küldött altiszt intézkedései folytán. így értek be Temesvárra, hol egy napot töltöttek s hol a fogadásukra megjelent hatóság útján értesültek, hogy a császár parancsából tizenkét eke dolgozik már a nekik szánt földeken. Másnap tíz új kocsi szállította be a jövevényeket megtelepedésük helyére, Bakovárra. 1794 november 11-dike volt. Tizenhárom hónapba került, míg a boldogtalan hazátlanok robinsoniádja véget ért, attól fogva, hogy lábukat kitettek Franciaország földjéről. És a magyar vendégszeretet itt sem tagadta meg magát a politikai áldozatokkal való rokonszenvben. Mindjárt első éjjel a lakosoknál találtak elszállásolást; másnap az elöljáróság egy hétre való kenyeret és egy iióra való fát és gabonát osztott szét közöttük, s a fűtőanyag kiosztást hónapról-hőnapra egész tavaszig, a gabonakiosztását pedig szintén szabályos időközökben ismételte egész aratásig. Nyomban a megérkezés után kezdetét vette a földek és telkek kiosztása is a megtelepülök közt. A reparticiót a Kolónia maga teljesítette az egyes családok fontosságához mért arányban. De még a legkisebb rész is nagyobb volt, mint a mekkorát vártak: egyik család sem tudta a maga részét egész nagyságában értékesíteni Az egyik Mouginnak (Charles) például két telek is jutott és föld annyi, a mennyi elég volt ötven darab lábas jószág eltartására. Csak a házak voltak némileg elhanyagolt állapotban, s addig is, míg a szükséges javításokat végrehajthatná rajtuk, fivérénél Mougin ígnácnál vonta meg magát. Talán egy részük máig is fennáll e szerény kis parasztházaknak, melyek a távol hazából elszakadt menekülteknek szolgáltak otthonul. Nádfödeles, agyagból épült, igénytelen kunvhócskák ezek, többnyire három szobával, konyha és istállóval, csinosan kifestett, muskátli-cserepekkel telerakott kis ablakuk a nyílegyenes utcára néz, míg a tágas udvaron tipegő majorság szedegeti a hulladékot s túlnan mögött, a messze szántóföldek felé elterülve terjedelmes szilvá vagy veteményes kert kerekíti ki a tökéletes boldogság és megelégedés irigylendő képévé a kis gazdaságot. Még a bujdosó földönfutó is megnyugvást, békét találhatott ebben a környezetben. Nem is háborgatta semmi más az emigránsok csendes idylljét itt a buja magyar alföld áldott síkságán, mely dúsan fizette ki a belevetett magvat — mint a gyilkos láz irtó járványa, mely csakhamar kezdte megkövetelni áldozatait a messze hányódott nép soraiból. Alig, hogy kiosztották a szükséges gazdasági eszközöket és igás jószágot egymás közt, melyeket azon egyetlen föltétellel kaptak, hogy három év múlva sértetlen állapotban visszaszolgáltassák, alig fogtak a munkához, mindjárt az első télen Charles Mougin megkapta a veszedelmes lázt, mely öt álló hónapig gyötörte. Kevéssel rá neje is kétszer egymásután állotta ki az ismeretlen kórt s attól kezdve a család egyetlen tagja sem lőn megkímélve. De még a többi családoknak is majd mindeniknek volt betege, rövid időn kilencen haltak bele, köztük Mougin abbé s egy családfő, Charles Mougin sógora, Hugó József. Ott porladnak csontjaik a szerény falusi temetőben, idegen hant alatt, sírjaikról rég lekoptatta az idő foga az egyetlen emlékeztető jelt, de a haza földje polgárjogot adott árnyaiknak a halálban. Vájjon milyen véleménynyel volt a lakosság nagyobb, műveletlenebb zöme az idegen invázióról, mely nyelvöket nem értette, szokásaiban, viseletében egészen különbözött tőle, s mégis oly példátlan előzékenységben részesült mindenütt, a merre megfordult ? Bizonyosnak látszik, hogy a legkevesebben sejtették akkor az Ősiség bástyáival körülövezett Magyarországon, milyen korszakot alkotó események veszik lefolyásukat messze nyugaton a megtelepedés után, mikor Mougin abbé Temesvárra rándult be, a hatósági tisztviselők egész csudálkozva kérdezték tőle, vájjon miféle gyarmatot vezetett ő vidékükre, hogy már háromszor is a legkategorikusabb császári parancs kötötte leikökre, hogy semmit meg ne tagadjanak tőlük, adjanak meg mindent, a mit kérnek, holott semmit sem kérnek.