Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-16 / 20. szám

— előttem kétes értékű — engedményét, hogy az egyházfentartás terhétől úgy a hogy szabadúljanak (mit azonban új szervezkedés nélkül úgy sem érnek el). Egy — a hivatolt cikkben közölt — párbeszéd (nem tudom valamely értekezésben, vagy csak a tudósító ötletéből) azt is megmagyarázza, hogy az illetők megmaradnak református hitökben, csak egyházi terheiket sokallják. És erős okokkal bizonyítja (már t. i. a kitérő), hogy az üdvösség feltétele nem a látható, hanem a láthatatlan egyház tagságában áll. Az értekezlet azt mondja erre: hogy »ez epídemia ellen, mely megfertőzi a valláserkölcsi életet, csak egy orvoslást lát az értekezlet s ez nem más, mint az 1848. XX. t.-c. teljes hatályában való életbe léptetése«. Ez irányban, egyházi fórumaink útján, felterjesztést kiván tétetni a törvényhozás elé, nem kérve, hanem zörgetve, döngetve (ós ezt mindjárt meg is cselekszi) azzal, hogy ha a törvényhozás a kivánt alapon minél hamarább nem segít : »kósz a politikai téren támogatni a néppártnak vagy bármely pártnak (talán a bécsi reakciónak is?) a revizióra vonatkozó törekvéseit minden erejével, minden befolyásával«. Egyben itt — valószínűleg a tudósító —felmutatja a nagy erőt, mely negyedfél millió protestáns tömörülésében rejlik. Egyszerre csak ennyit. Hogy minden baj alapokában, e kérdésnél az egyházi teher könynyítésével gyógyítható csak sikeresen : ebben az értekezlettel egyetértek. De hogy a cél felé futnak-e az idézett fenyegetésekkel és a mondott módhoz találnak e sok társat a negyedfél millió protestáns közül, azon kételkedem. A jelzett kitérések rendkívül elszomorító tünetet képeznek; a minthogy a halálnak, az enyészetnek szemlélete mindig visszaborzasztó, úgy a csatamezőn, mint a lassan emésztő betegség kórágyán. Igen ez az agónia, a haldoklás tünete. Mi haldoklik itt, az a kérdés. Az egyházi szervezet egy tagozata, a mely a protestantismus alapelvével lépést nem tartva elmaradt s a kor mai irányába bele nem illik; a fizetés, az egyházi adózás rendszere, közelébb nálunk a lukma, másutt a kepe, vagy párbérrendszer, mely a mai szolgáltatási módozatok közül igazságtalanságával, szeretetlen szükkeblűségóvel (hogy ne mondjam: lelketlenségével) egészen kirí. És azt mondom : megérett az aratásra, s ha igen, le kell arattatnia. Azt megengedni •— mint annak több izben is kifejezést adtunk — hogy néhány szájasabb hív kedvéért a gyöngébbek elhordozhatlan terhet vegyenek vállaikra, túl megy azon a határon, mit a Jézus Istenországának magasztos elvébe a legkörmönfontabb latitudinarismus megengedhetőül belemagyarázhatna. A szabadelvűség, e protestáns eszme régi, jogos, elutasíthatlan követelése, hogy immár ez utolsó és legsúlyosabb iga is lehulljon a misera plebs vállairól. A vallás forog-e veszedelemben ? Határozottan nem, mindaddig, míg formaszerű üldözéssel el nem űzzük magunktól azokat, kik lélekben ma is a mi hitünk cselédei, habár a lukmafizetést elviselhetetlen tehernek tartják is. Nekünk, értekezleteknek, kiknek bevallott célunk a lélek vallásos hitéletének emelése, vájjon melyik lenne kedvesebb: szilárd egyházak valláserkölcsi hitélet nélkül, vagy jámbor hit ós tiszta erkölcs — belső láthatatlan egyház — erőtelen külső, (azaz látható) egyházakban ? Es kérdésbe tehetné a szegénysége miatt vérző szívvel menekülő: az ember van-e az egyházért, vagy az egyház a keresztyénért? Egyházat alapított-e, vagy pedig az égnek nyert a Jézus lelkeket? Ezeket a kérdéseket mi is feltehetjük és felelnünk kell reá őszintén, becsületesen. Én, részemről, melegebb szivvel laknám, mint kaszáló, kapáló napszámos a velem egyenlő buzgó hitű keresztyén testvéreimmel a hitben, mintsem jólétben dúskáló papja legyek egy névleg keresztyén, valójában pedig hitetlen és erkölcstelen tagokkal bővelkedő gyülekezetnek. És, ha az egyháztagok, kik a gyülekezetből kiváltak, mivel a terhet nem bírják, azt a vallást teszik, hogy jövőre is testvéreim maradnak az evangéliumi hitben, nem utasíthatom el farizeusi gőggel őket magamtól csak azért, hogy kenyerem kisebb, megélhetésem bizonytalanná lett. Hiszen van gondviselő Isten az égben! Ezt nemcsak hirdetem, hanem vallom is teljes meggyőződéssel. A dolog pedig így áll nemcsak nálunk, hanem az ország átellenes szólón is, honnan szintén ezt olvasom: »a kitérés oka nem a hitbeli nézeteltérés, hanem az egyházi terhek alól menekvés vágya s az a tudat, hogy e célt ma már minden lelki károsodás nélkül vélik elérhetni, csak a címet vetik le, s maradnak a régi hit követői tényleg, annak terhei nólkük. Morvay Ferenc, (Vége köv.) ref. lelkész. ISKOLAÜGY. A javító nevelésről. (Felolvastatott a Nagypénteki Református Társaság közgyűlésén.) Régen megmondta az emberiségnek isteni tanítója : »Valaki egy kicsinynek gondját felveszi az én nevemben, nekem veszi fel gondomat*. A végetlen szeretetnek ez intésben is megnyilatkozó szava egyeseknek szivében élt mindig, serkentő ereje el nem aludott soha; de az em-39*