Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-16 / 20. szám

az anya vallását követik a gyermekek. Veszteség 65. Megegyezés nem jött létre 564 esetben. Azon 741 vegyes házasságból, hol a vőlegény ev. ref. és a menyasszony róm. kath., 61 esetben az apa, 175 esetben az anya vallását követik a gyermekek. Veszteség: 114. Megegyezés nem jött létre 605 esetben. Más vallásúakkal kötött vegyes házasságoknál ev. ref. veszteség: 5. Megegyezés nem jött létre: 511 esetben. E szerint az elmúlt három hóban megkötött vegyes házasságoknál az ág. h. ev. vesztesége: 87. a vegyes házasságok: 8'55%-ka; az ev. reformátusok vesztesége: 184, a vegyes házasságok: 9-36%-ka. Ebből kitűnik, kinek váltak javéira az új egyházpolitikai törvények; nem mi nekünk, de a róm. kath. egyháznak; kitűnik, mily veszteség ránk nézve az 1868. évi L1II. t.-c. eltörlése. Nem annyira a polgári házasság behozatala, mint inkább e törvénynek eltörlése ütött rést egyházunkon. A kilátásba helyezett államsegély megtévesztett minket; kaptunk, hogy engedjünk s az eredmény íme az, hogy fogyunk, pusztulunk. A mi e törvény szerint tiltva, tisztességtelen volt, az most szabad, törvényes, tisztességes. A reverzálisok sötét korszaka ismét arany idejét éli a törvény oltalma alatt, Bánó József volt esperes felügyelő szavaival szólva. Pedig még csak a kezdet kezdetén vagyunk. Ilátha ismernők a kitérési adatokat! Kétlem, hogy ez alapon a fenti veszteségünk kárpótolva volna, sőt nagyon valószínűnek tartom, hogy a kitérés folytán is csak a protestáns egyházak veszítenek. Szolgáljon e hiteles adatok alapján feltüntetett kép önébresztésre, az egyház belső életének gondosabb ápolására, híveink belterjesebb lelki gondozására. Ne vesztegessük a drága időt a lényegtelen s nem annyira égető kérdések bolygatásával ós theologiai viták szőnyegrehozásával, a mi csak egyenetlenséget ós visszavonást szül az egyházban. Ne huzalkodjunk, ne torzsalkodjunk, hanem az evangéliumi hit szilárdításával, az együvétartozás érzetének fokozásával növeljük egyházunk belső erejét. Itt van aztán igazán helyén a sikeres evangelizáció és a hatályos cura pastoraíis. Mert ezek a reversalis útján való gyerek-eligérések mind annak a kiáltó ós szomorú bizonyságai, hogy megfogyatkozott közöttünk az ősi hit ellenálló ereje, hogy hitébresztésre ós hitszilárdításra szorul a magyar Sión. Nem lehet itt késni, várni: komoly ós nagy már is a veszedelem! Jam proximus ardet! Kassa. Homola István, ev. lelkész. A siklósvidéki egyházi értekezlet határozataihoz. (Felolvasás az okor-szigetvicléki egyházi értekezlet ülésén, B.-Sellyén, 1897. április 21.) »A szél a hova akar fúni, fú, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnét jő és hova megyen«. Ján. 3, 8. Lehető röviden akarok a hivatkozott határozatokhoz hozzászóllani, annyival is innkább, mivel egészen tisztán nem lehet kivenni a tudósításból: mi abból az értekezlet ós mi a tudósító véleménye. Annyi bizonyos, hogy a szél fú, még pedig egy kissé erősen is, olyannyira, hogy nem lehet csodálkozni, ha a gyöngébb idegzet megrémül s egész valójában megrendül. Mikor azt kell nyilvánosan a világba kiáltva hallanunk, még pedig egy erkölcsi testület kebeléből, hogy : »itt 2—3, amott 9—10 család, emitt 56—90—100 lélek (.a lépett ki a gyülekezetből, ez már nem pletyka, nem hiábavaló szóbeszéd, hanem az erdélyi énekes szerint: »a szélvész vad ordításacc, mely a gyülekezetek életfáját porbadöntéssel fenyegeti. S ha a lelkészek e fölött feljajdulnak, vészt kiáltanak, nemcsak ösztönszerű szánalom érzete kel fel lelkünkben, hanem egyúttal úgy meg is döbbenünk, mint az a gondos házi gazda, ki rémülve látja, hogy szomszédja házát a lángok elborították. Kettős fájdalom vívja lelkét: az ösztönszerű részvét, szánakozás és az önnön aggodalma. S ha ijedtükben félreverik a harangot, segítségre híván a veszély által nem közvetlenül érdekelteket is, jól teszik, ezért kárhoztatnunk őket nem lehet; s kivált ha maguk is derekasan hozzálátnak az oltás, fáradságtól vissza nem rettenő, nagy munkájához: részvétünk ós segítő karjaink kísérik fáradozásaikat. Fokozódik ez a részvét, ha a hívek jajjongását halljuk, midőn az Istenházát fenyegeti az emésztő veszély, midőn óletmegvetéssel igyekeznek a szent dolgok megmentésén; midőn — teszem azt — a pap mindenek előtt ós felett az anyakönyvet, a közkincset képező javakat igyekszik élete kockáztatásával is megmenteni. De érzelmeink ez összhangját, mint clissonancia zavarja meg, ha közveszély idején valakit csupán, vagy legalább főleg a kenyér, egy darabka zsiradék megmentésében látunk fáradozni minden egyébb előtt; sőt — legalább rám nézve — valóban visszataszító azt tapasztalni, hogy a szerencsétlen, tehetetlen kétségbeesésében, a mentésre nem elég gyorsan siető felebarátját felgyújtással fenyegeti. Pedig a kérdéses tudósítás reám ezt a benyomást tette. A tényállást így kísérlem meg körvonalozni. Siklós vidékén a reformátusok tömegesen kezdik igénybe venni az 1895. évi XLIII. t.-c.