Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-09 / 19. szám

testáns püspökeinknél is használatba kezd jönni a mi egyházi szervezetünkkel ellenkező hierarchikus méltóságos cím. így már ezen Protestáns egyházi és iskolai lap folyó évi három számában hivatalosan közzétett irodalmi pályázat szövegében is egy ág. hitv. evangelikus püspök — ki pedig a magyar főrendiháznak még nem tagja — nemcsak főtisztelendőnek, hanem egyszersmind méltóságosnak is címeztetik. Hogy a magyar főrendiház tagságát élvező protestáns püspökeink a parlamenti rendes ülésekben is nemcsak az elnökség, hanem a többi tagok s különösen a más hitfelekezetü érsekek és püspökök által is megtiszteltetnek a méltóságos címmel, ezt a főrendiházban bevett és megállapodott általános gyakorlat mellett a kölcsönös viszonosság is magával hozza, s ha esetleg protestáns püspökeinktől a főrendiházban az ott közönséges méltóságos címezés megvonatnék, úgy ők ez ellen nézetem szerint is jogosan és helyesen felszólalhatnának, de a méltóságolást az ő személyeikre nézve s megengedem a közéleten kívül magába protestáns egyházunkba s a lelkészi funkciók hivatalos körébe is átvinni, sőt még öszszes protestáns püspökeinkre kiterjeszteni szerintem nem helyes s ezen lábra kapó újítás megszüntetendő. A mi protestáns püspökeink, mint egyházi törvényeink lekötelezésénél fogva is egyszersmind rendes lelkészek és saját gyülekezeteik papjai, ebbeli minőségükben többi lelkésztársaikkal teljesen egyenlők, köztük különbség nem tehető, őket tehát, mint az illető presbyteriumok papi elnökeit i^ csak az egyházilag hivatalos főtisztelendő s nem a szorosan parlamenti állásukhoz kötött világi méltóságos cím és címezés illetheti meg ; a mi pedig az egyházkerületi, konventi és zsinati társelnökséget és tagságot illeti, miután püspökeink ezen szerves egyházi hatóságok üléseiben s az itt keletkező határozatok hozatalában is egyenesen és csupán papi minőségükben vesznek és vehetnek részt, világos, hogy ott is egyedül és kizárólag a több évszázados főtisztelendő címmel élhetnek és csakis ezzel illettethetnek, közjogi állásuknak személyesítése és ehhez kötött világi címezése pedig egyházi téren helyt nem foghat. Régi erdélyi református püspökeink — habár a fejedelmi udvarokban forogtak, sőt az országos és nemzetközi ügyekbe is tevékenyen befolytak — magukat nem méltóságoltatták; de a mult és folyó évszázadokban is valamint erdélyi ref. püspökeink, úgy anyaországi protestáns superintendenseink közül is azok, a kik királyi tanácsossdggal lettek kitüntetve, tudomásom szerint a nagyságos címet a közéletben sem használták, annál kevésbbé követelték s az egyházi térre be nem vitték. Miután magyar protestáns téstvéregyházunk ez idő szerint Isten kegyelméből még a zsinat-presbyteri alapon nyugszik s koronás királyunk által megerősített törvényeiben foglalt alkotmánya a püspöki hierarchiát s ennek minden sallangját kizárja: püspökeink s közülök még azok is, kik a főrendiháznak tagjai, egyházi és lelkészi működésük keretében a méltóságosnál sokkal méltóságosabb régi főtisztelendő címmel és címezéssel megelégedhetnek; de veszedelmes dolog is volna, ha közjogi rangjokat s világi címöket egyházunk kebelébe is beplántálnák, mert ez szerintem egy újabb kinövése lenne a magyar protestáns egyházba is, fájdalom! már beférkőzött ritualismusnak s főleg a protestáns köznép mind nagyobb mérvű elidegenedését s ősi egyházuk testétőli elszakadását — mit napjainkban elég sajnosan tapasztalunk — még inkább előmozdítaná. Én részemről, mint az ev. reform, egyház egyik csekély tagja, egész őszintességgel kijelentem, hogy egyházunkban a lelkészkedéssel járó papi funkcióknál, a presbyteriumokban, az egyházkerületi, konventi és zsinati ülésekben s tanácskozásokban, szóval vallásfelekezeti életünkben méltóságos püspököket, vagyis közjogi praelálusokat nem ismerek s úgy hiszem, hogy e tekintetben egyházamnak számos tapjai is velem egy értelemben vannak. Tóth Lajos, ügyvéd, egyháztanácsos. ISKOLAÜGY. A lelkésztanítóságok érdekében. Válaszul »egy lelkésztanító« barátomnak. Ajánlva minden lelkésztanítónak. Alig-alig hallunk több ócsárlást intézményeink egyikemásika felett, mint épen a mi lelkésztanítói állásaink felett! Hogy sem fű, sem fa ! Hogy sem országa, sem hazája! Nem tartják valaminek a lelkészek (hallgass, te csak lelkésztanító vagy!) s nem fogadják be a tanítók se!! Legújabban — e Lapok 18-dik számában — egy kiújult sebnek mérge gyanánt, majdnem közmegvettetésnek dobatik, egyházi életünk korcsszülöttjének tehát egy szerencsétlen alkotásnak ítéltetik ! ítéli pedig épen egy lelkésztanító ; mivel egyik hivatásának se felelhet meg teljesen; az Ür Jézus szavai szerint is, senki sem szolgálhatván két úrnak. Csudálatos ez a megrágalmazás ! De még fájdalmasabb az a hallgatás, vagy szóba sem állás, melyben részesül ez a szegény, megcsúfolt testvér! Hiszen nem »Hekuba« az nekünk, uraim ! Atyámfiai ! Lelkésztanító testvéreim ! Egy 12 V2

, azaz tizenkettő és fél esztendőkön lelkésztanitóskodó társ tapasztalatát, véribe átment meggyőződését hallgassátok meg kérlek. Én a 18-ik szám pessimismusával szemben épen az ellenkezőket vallom. Lehet, hogy ez a másik szélsőség, tán optimismus lészen; de tudom, hogy a kettő nem incompatibilis, nem akadálya, sőt inkább segítője egymásnak; a kettő együtt nem nehéz, sőt kicsiny egyházakban való is egy kézbe és ha tehetném, azt valósítanám meg, hogy tudniillik ifjaink ne legyenek addig lelkipásztorokká sem, a míg 6—12 évig nem gyakorolták ezt a cursust is s a míg valamennyi lelkiatya ki nem állotta mint lelkészfanító ugyanám becsületes examenjeit. Ha kinevettek is, azt vallom, miszerint az volna legnagyobb áldás eccláinkra, magunkra, ha buzgóságos lelkésztanítók vezetnék a református nyájakat egész életen át. Miért ?