Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-02 / 18. szám

egyházaknak is fennáll ugyanazon érdekök, mégis több engedményt, mint az ő tantervöknek megfelelő képzettséget nyert lelkészjelöltek elfogadását a gyakorlati vizsgára, nem tehetnek. Már pedig kérdés, hogy ily körülmények mellett lesz-e protestáns theologiai fakultás az egyetemeken. Az elmondottak szerint egyházi életünk bajai közé sorolhatjuk azt is, hogy lelkészképzésünk a lelkészi hivatásnak gyakorlati jellegével szemben magára a gyakorlati lelkészkedésre nincs kellőleg berendezve. Az egykor felkarolt eszme, az egyetemi színvonal, a tudós theologusok képzésére irányult inkább, mint a gyakorló lelkipásztorok képzésére. A lelkipásztor élethivatásának egyik mozzanata sem részesült a megfelelő figyelemben és a mellett az egyetemi színvonalhoz kötött váradalmak sem következtek be oly mértékben, a mint legalább a tévedést elfogadható módon menthetnék. A lelkészség gyakorlati jelegét kellőleg érvényre juttató lelkészképzósre van szükségünk. Pokoly József, theol. tanár. ISKOLAÜGY. Lelkésztanító. Mint a természetnek azon korcsszülöttje, mely sem hím, sem nő, illetve mind a kettő: olyan a lelkésztanítói hivatal. Egyházi életünk korcsszülöttje ez, ki egyik hivatásának sem felelhet meg teljesen; mert hisz az ÚrJézus szavai szerint: »senki sem szolgálhat két úrnak* (Máté VI; 24.); nem lehet, kivált, a népesebb egyházakban, két oly hivatalt jól betölteni, melyek közül mindegyik egész embert kiván. Igaz, hogy a prot. papi és tanítói hivatás rokon természetű, mert hiszen nálunk a templom a felnőttek iskolája is, hol a népet oktatjuk, tanítjuk és a jó iskola a gyermekek temploma, hol a jó tanító az ismeretek közlése mellett a gyermekek szivébe a vallásos érzéseket igyekszik becsepegtetni. De azért a két hivatalnak egyesítése már csak azért is helytelen, mert a lelkész és tanító akadályoztatás, vagy betegség esetén egymást helyettesíthetik, ellenben ha e két hivatal egyesítve van: sokszor be kell zárni az iskolát, sőt néha a templomot is. Nem absurdum-e az, hogy a Ielkésztanító magamagának főnöke, felügyelője és ellenőre ? Néha mint iskolaszéki elnöknek saját tanítói működéséről kell bizonyítványt kiállítani és így önmagát felülbírálni. Más ellenőre neki nincs, mint lelkiismerete. Királyi tanfelügyelő 6—7 évben jő egy, az is olyankor, midőn a tanítás szünetel s látogatása annyiból áll, hogy betekint az üres iskolába. Az egyházmegye a körlelkészeket bízta meg az iskolák látogatásával és így az esperes ezzel nem foglalkozik. A körlelkész pedig nem akarja lelkésztársát kompromittálni, ha annak iskolája rossz. Tudok rá esetet, midőn a körlelkész inkább hivataláról volt kész lemondani, mint egy lelkésztársát azzal megsérteni, hogy iskolája igen rossz. Tehát a kollegialitást elébe tette a tanügynek. Hát az iskolaszék ? Hiszen azzal vagyunk még csak szépen. Egy ízben a körlelkész családi körülményei miatt tanítványaim vizsgáján meg nem jelenhetett. A bölcs presbyterium azután így ítélkezett a gyermekek előtt: Ugyan Tiszteletes úr, miért gyötri a mi gyermekeinket azzal a történettel, földrajzzal, nyelvtannal, természetrajzzal és természettannal ! Nincsen ezekre a mi gyermekeinknek semmi szüksége. Ellenben a tanított 90 éneken kívül miért nem tanítja a többieket is! S midőn azután én, hivatkozva az előírt tantervre, felvilágosítám őket, hogy nincsen rájuk bízva annak megítélése, hogy mit kell tanítani és mit nem? lőn belőle nagy háborúság. Azt is el lehet képzelni, hogy a gyermekek mily kedvvel tanulják a fentebbi tárgyakat, midőn szüleik így biztatják őket: minek az, nem veszed semmi hasznát! stb! És csak legalább a méltányolást és elismerést kapná meg, amiért a kettős igát húzza, melyek közül csak az egyik könnyű és gyönyörűséges ! De hát ezt sem kapja. A konvent szótöbbséggel elhatározta, hogy a lelkésztanítók nemcsak a lelkészi, de a tanítói fizetésük után is meg legyenek adóztatva az országos penziós intézet részére. Ellenben az ötödéves korpótlékról, melyet pedig az állam a legnagyobb fizetésű tanítóknak is megadni rendel, reájuk nézve szó sincs. Tehát ők kettős hivataluknak csak terheit viselik, de előnyeikből ki vannak zárva. Tanulságos dolog az is, hogy a mult őszszel szigorú rendelet jött, hogy az országos tanítói nyugdíjintézet részére az öt utóbbi tanévről minden gyermektől 15 kr. behajtandó. S midőn hiába volt minden ellenvetés, nem csekély kellemetlenségek között a 15 krokat behajtottuk és sok irka-firkával az adóhivatalhoz beküldöttük. Ekkor megjött a tanfelügyelőtől a ministeri utasítás másolata, mely szerint, ha a tanító nincs bent az országos tanítói nyugdíjintézetben, növendékeitől nem szedendő be a járulék. A már befizetett összeget azonban az adóhivatal csak ministeri utalványozásra fizetheti vissza. Ilyen és ehhez hasonlóknak vagyunk kitéve. A községek is a tanítók után befizetik a járulékokat az országos tan. nyugdíjintézetbe, de a lelkésztanítók után fizessék a szegény hitközségi pénztárak. Készséggel elismerem, hogy a nagy tanítóhiány és kis egyházaink szegénysége miatt a lelkésztanítóságokat megszüntetni igen bajos és jobb, ha a lelkész tanít, mint ha senki. Én tehát nem osztom azon lelkésztársam nézetét, ki bár csekély fizetése miatt rá volt szorulva és gyülekezete nem kapott tanítót: még sem tanított maga, mert úgymond ő ily csekély fizetésért a tanítás nyűgét még ideiglenesen sem veszi nyakába. Az is igaz, hogy ily helyeken minek nyomorogjon két ember, mikor az