Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-02 / 18. szám

lével nagyobb városban vannak, tehát ily helyeken könnyű lenne, ha a kellő akarat megvan, módját találni a gyakorlati képzésnek. Igaz ugyan, hogy jelenben még nálunk belmissziói tevékenység alig akad, ele könnyű szerrel lehetne a legszükségesebbeket megindítani. Ezek között a vasárnapi iskola, a katechetika tanárának, vagy bármelyik érdeklődő theol. professzornak a felügyelete alatt megindítható s ez intézmény úgy is mint belmissziói, de úgy is, mint a cura pastoralisra alkalmat nyújtó értékesíthető volna. A kisebb csoportokba osztott gyermekekkel egyenként megismerkedik a növendék s ezek egyénisége, valamint a kellő alkalmakkor tett látogatás ezek szüleinél, kiszámíthatlan hatással volna úgy a theologusokra, mint egyházunk jelen és jövendő tagjaira. Az idősebb theologusokat célszerűen lehetne rávezetni a vallásos összejövetelekben való részvételre, a vallásos iratok terjesztésére stb. Legnagyobb gondot ad a cura pastoralissal való gyakorlati megismertetése theologusainknak. Es ennek különösen egyházjogi akadálya van, t. i. hogy a lelkész az ú. n. lelkészi functiók végzésére egyedül jogosított a gyülekezetben. Ezért foglyok, betegek, ele különösebben a többi egyháztagok látogatására a velők való vallásos s egyházi érülközésre a gyülekezet lelkésze bír joggal első sorban, illetőleg kizárólag ő jogosult. Ezért e nehézségen úgy lehetne segíteni, hogy gyakorlati tevékenységében a gyülekezeti lelkész vagy ezek valamelyike maga mellé venné egyenként az ifjakat. Tehát ezen gyakorlati disciplinák vezetője egy gyakorlati lelkész volna a gyülekezetben. Minthogy ezen szivességeért részint tiszteletdíjban részesíttetnék, részben ő maga is idővel támogatásban részesülne az ifjaktól, ez a módszer igen könnyen volna alkalmazható, ha két akadálya nem volna, de a melyek részben elháríthatok. Egyik akadály az, hogy a lelkészek belmissziói munkája ilyen helyeken is alig valami, a cura pastoralis is aránylag csekély. De ezekre, vagy ezeknek minimális részeire reá kényszerít bennünket az idő ós ma már alig van valaki, a ki be ne látná, hogy mindkét téren kell valamit tennünk. Különben egy bizonyos belmissziói munkába, sőt némi mértékig a cura pastoralisnak megfelelő tevékenységbe, az egyházjog korlátai között, magok a theol. tanárok is bevezethetik az ifjakat. A másik, ós talán fontosabb akadályt az képezi, hogy a jelenlegi tanterv mellett elegendő idővel nem rendelkezhetnének az ifjak, nemkülönben a két utolsó éven, a mikor theologiai studiumaik nagyobb ós nehezebb fele van előttük. De a tanterv célszerű átalakításával ezen a nehézségen is lehet segíteni. Ez utóbbi módszernek egyik legfontosabb előnye az volna, hogy a megfelelő elméleti képzés előbocsátásával pályavégzett hallgatóink kész lelkészek volnának, legalább abban az értelemben, mint most segédlelkészeink, sőt talán még inkább. Magukra az ifjakra pedig az által lenne fontos, hogy elméleti és gyakorlati vizsgáik után minden további segécllelkószkedés nélkül alkalmazhatók lennének. Természetes, hogy vizsgáinknak is átalakulást kell szenvedniük, habár ez sem valaminagyon felforgató volna. Az alapvizsga tárgyait az alapvető tudományok képeznék, mint jelenben is. Az első lelkészképességi vizsga szakvizsgává alakulna át úgy, hogy az összes elméleti tárgyak, a mennyiben az alapvizsgának tárgyait nem képezték, ide kapcsoltatnának. E két vizsga felvételére a theologiai intézetek lennének jogosítva s mindkettőnél az írásbeliekre volna fősúly fektetve. A harmadik vizsga, a gyakorlati vizsga, most második lelkész képesítő, melyet az egyház venne be a lelkészjelöltektől s a mely tisztán a gyakorlati lelkészet körére szorítkoznék s egy óv múlva volna a szakvizsga után teendő, hogy ezalatt az egyházi adminisztráció körül is kellő jártasságot szerezzenek a jelöltek. A vizsgálatok ilyen megosztása különösen fontos és szükséges lesz azon esetre, ha netalán az állam valamelyik egyetem mellett theologiai kart is állítana fel a két protestáns egyház részére, a mikor az egyetem a lelkészi képesítést ép úgy nem adhatná meg, mint az ügyvédit vagy biróit, de az elméleti alapképzést ép oly mértékben nyújtaná, a mint a felekezeti theol. akadémiák. Az elméleti képzést arra tekintettel, hogy az egyház csak oly egyént alkalmaz lelkészül, a ki az általa megszabott előismereteket megszerezte, valamint az elméleti vizsgákat is az egyetemre nézve az állam az egyházak tanterve és vizsgarendje szerint lesz kénytelen megszabni, de a gyakorlati képzés, eltekintve a szintén elméleti tárgyakat képező, némely ma ú. n. gyakorlati stúdiumoktól, az egyház gondozasa, 1 ntézkedése ós felügyelete alatt fog maradni s itt az állam egyebet nem tehetne, minthogy e kiképeztetésben való részvételt kötelezőleg megszabná egyetemi hallgatói számára. Csakhogy még ez a jövő zenéje. Mert ha az államnak érdekében áll, hogy a keblében létező egyházak lelkészeinek egyetemi kiképeztetésökre alkalmat adjon, köteles is respectálni az egyházak ama jogát, hogy az ő saját intézeteire megállapított mérték szerint mérjék az egyetemről kikerült lelkészjelölteket is. És viszont, ha az