Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-02 / 18. szám

mind a négy éven átmenőleg a biblia olvasását és részletenként való felfejtését okvetlenül be kellene vennünk tanrendünkbe. Ha régi eleink egyházi beszédeit olvasgatjuk, meglep bennünket az az erő, mely azokban nyilvánul, az a mélység, mely a legjelentéktelenebbeknek látszó szakaszokból is nagyszerű igazságokat hoz napfényre: és kétségtelenül ez onnan van, mert ők a bibliát teljesen és alaposan ismerték, habár a mi isagogicai hypothetiseinkről sejtelemmel sem biztak. Ily körülmények között lehetett oly zsinati végzés, mely meghagyja, hogy minden lelkésznek legyen egy tiszta papirosokból kötött könyve, melybe hetenként legalább egy egyházi beszédet köteles beirni és érthető, hogy hetenként 3 — 4 prédikációt, bibliamagyarázatot vagy kátémagyarázatot is tarthattak a nélkül, hogy panaszkodtak volna ennek terhes volta miatt, holott idegen tollakkal nem igen ékeskedhettek, kevés levén a prédikációs könyv. Nem kevésbbé fontos egyházunk hitvallásának ismerete sem és mégis e téren olyan szomorúan állunk. Ifjaink megtanulják, hogy mi a mai keresztyén hittudat Schleiermacher, Rothe, Schweizer, Lipsius, Lang, Biedermann szerint, persze a legtöbbször a nélkül, hogy ezen mai hittudatnak particularis uralmáról tudomást szereznének és felvilágosítást nyernének a felől, hogy ez s ez csak x vagy y »mai« (és nem tegnapi vagy holnapi) hittudata, a melyet vele együtt néhány theologus oszt és a melyet száz annyi ostromol, százezerannyi hivő pedig egyáltalában nem is ismer. De már azt, hogy mi a helvét hitvallás vagy heidelbergi káté: megismerni felesleges vagy úgy ismerik meg, hogy azt a nyert iskolai jótéteményekért sorban Űrnaponként hivatalból elmagyarázzák. Arról hallanak, hogy ezek és sok társaik mértföld-mutatók, de hogy ezeknek anyaga nem egyéb, mint a szentírás rövid kivonata, tehát hogy abba amaz »aureum milliariumcc-ból hordták össze őseink az anyagot, ezt szükségtelen megtudniok és erről felesleges meggyőződniük. Ezt jól ismertük mind és íme mégis ott van egyházi törvényeinkben: »a lelkész egyházunk megállapított hittételeit tiszteletben tartsacc. Famosus kifejezés, melyhez igen jól sorakozik oda az is, hogy kátémagyarázatokat is tartson. A ki a bibliát ismeri ós becsüli, bizonyára a legmélyebb kegyelettel fogja ama hitvallásokat is forgatni. ;Be fogja látni, hogy azok nem archaeologiai tárgyak, hanem azokban élet ós erő van, mely a támadások dacára is fenmaradt maig. És ha megismerte, megkedvelte: ezeknek segítségével teheti egyházunknak öntudatos tagjaivá a gondjaira bizott ifjú ós felnőtt híveket, nem pedig akkor, ha ma hegeli, holnap neo-kantianus, holnapután comtei alapokon álló folyton friss »mai« hittudattal tartja őket. Azonban bár e téren is rendkívül sok az átalakítani való, de még sem állunk oly szomorúan, mint a cura pastoralis terén. Természetesen itt elméleti fejtegetések vajmi keveset érnek ós épen ennek következtében vékonyka kis füzetek az ezen kérdést tárgyazó studiumok. A tulajdonképen cura pastoralisnak nevezett tudomány tehát még csak részesül némi méltánylásban, de ennek kiegészítője, a belmisszió nevével oly ritkán találkozunk a tanrendeken. Igaz ugyan, hogy az elméleti előadás e téren nem valami sokat használ, de a semminél kétségtelenül több. Eredményt azonban mégis csak akkor lehetne várni, ha a theologusok gyakorlatilag vezettetnének be ezen kérdésekbe, ha már a theologiai tanfolyam alatt részesülnének gyakorlati lelkipásztori képzésbe. íme az orvos-növendékek a tanárral együtt végzik a gyakorlatokat és ennek útmutatásai mellett szerzik meg a szükséges ismereteket. Gyakorló orvossá senki sem lehet az orvosi tudományok elméleti részének elsajátításával és agyakorlati elj aras elméleti szabályainak ismeretével ós nem engedik meg, hogy kezdetleges gyakorlatait a pacienseken végezve szerezzen tapasztalatokat, A segédlelkészi gyakorlat kétségtelenül helyes mód volna a kellő tapasztalatok megszerzésére, ha annak nem egyéb volna a rendeltetése. Segédlelkészül volnának alkalmazandók a tanfolyamot végzett theologusok 1 — 2 éven át oly gyülekezetekben, hol a munkaképes ós munkát végző lelkészek mellett a gyakorlati lelkészkedésben szükséges jártasság alapját megszereznék és csakis már ilyennel bírók alkalmaztatnának az ideiglenesen munkaképtelen lelkészek helyettesítésére, illendő díj azas mellett. A teljesen munkaképtelen lelkészek nyugdíjaztatván, mellettök segédlelkészek sem működhetnének. Csakhogy ily eljárásnak roppant nehézségei vannak. Első jelenben a hittanhallgatók csekély száma, úgy, hogy p. o. az erdélyi kerületben a választhatók rendszerint azonnal állást is kaphatnak. Másodszor az ellátás fedezésére szükséges alap hiánya, peclig azt az egyetemes egyháznakkellene viselni, a mennyiben az ő érdekében történnék a fentebbi gyakorlati képzés; végül, hogy a lelkészi nyugdíjintézettől még most elég távol állunk. Ily körülmények között, de szerintem általános szempontból is, helyesebb volna annak módját lelni, hogy a theologusok már a szaktanfolyam alatt részesüljenek a kellő gyakorlati képzésben. Theol. akadémiáink egy-kettő kivéte-