Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-25 / 17. szám

den egyházi lapot és folyóiratot olvashatnak! Egyfelől hát Tiszteletednek, mint a reformáció korabeli alapra helyezkedett gyakorlati lelkészet egyik méltó képviselőjének, nyomatékos egyénisége; másfelől a fennebb idézett tárgy fontossága s annak jelentős körülményei arra késztettek, hogy a dologra tartozó rövid előzmény kapcsában a nt. szerkesztő úr szívességéből, íme itt a nyilvános téren feleljek meg a hozzám intézett becses felkérésre. Hiszen utoljára, ez az ügy is közös ügy, s a valláserkölcsi nevelés kell, hogy érdekeljen mindenkit kivétel nélkül, a ki a keresztyén társadalomban s benne a mi protestáns egyházunkban akar lakozni. Előttünk és mások előtt tudvalevőleg az ószövetségi hajdankor bölcse és úgyszólván vallásfejedelme, Mózes, az általa contemplált új állam megalapítására és egy erős nemzet kifejlődésére nézve — miután átlátta, hogy az idegen szokásoktól megromlott, elfajult és elpuhult zsidó nép egyáltalában képtelen akármely új intézmény befogadására — az egyiptomi kiszabadulás után egy új nemzedék fölnevelésére fordította minden figyelmét. Azt lehet mondani, hogy — metaphorice élve — hasonló helyzetben vagyunk mi magyarok is, midőn a korábbi idők »patriarehalismusa« után a jelen modern idők elpuhító, amalgamisaló és nemzetiségekbe beolvasztani akaró törekvések hatása alatt állunk. Ily viszonyok közt nekünk is az >új nemzedékre*, a gyermekekre és az ifjakra kell szemünket vetni s bennök és általok kell mindenkor, de különösen a mostani időkben egy életerős nemzetet képeznünk. Igen : a gyermeknépség és az ifjúság nevelésében van az a »nemzeti genius«, melyre minden erkölcsi és szellemi törekvésünket irányozni kell, ha mint számottevő nemzet akarunk továbbra is fenmaradni! De van az ószövetségben egy másik, a mai nevelési viszonyainkra szintén alkalmazható szomorú példa. Ez Elizeus prófétának kicsúfolása a bálványimádó Béthelhez közel ama gyermekek részéről, kik ezért Isten büntetéséből két medve martalékai lettek (II. Kir. 2, 23—24.). Nem bocsátkozva ezen bibliai locusnak sem erőmet felülhaladó exegetikai, sem olyas fejtegetésébe, hogy szószerint vagy allegorice értelmezzük-e: csak azt kívánom konstatálni, hogy •— egyebeket nem említve — papjainknak, tanárainknak, tanítóinknak lenézése, semmibe vevése, kicsúfolása által az Elizeus példája ma is nemcsak egyszer és szórványosan, hanem sajnos naponként és csaknem általánosan ismétlődik, lévén az anyagiasság és az önérdek szertelen szeretetében a modern »bálványimádás« annyira elfajulva, hogy megfeledkeztünk az »egy szükséges dologról « s ezzel karöltve megfeledkeztünk a vallásos-erkölcsös nevelés valódi ápolásáról is. Ennek lehet tulajdonítani, hogy csemetéink vadul nővén fel a gyümölcs is fanyar, ízetlen, ha ugyan idő előtt a fiatal fa el nem pusztul. Vagy kép nélkül szólva, midőn a hívek »szeretete* a pap insultálásáig, a tanítvány »hálája« a tanár vagy tanító megütlegeléséig, sőt fegyver- és pisztolvszögezés által a gyilkosság merényletéig jutott el: akkor nem csuda, ha »az öldöklő medve közöttünk jár, keresvén, hogy kit szaggasson el* a rossz lelki tulajdonságok (irigység, gyűlölség, bazudozás stb.) vagy épen a vak szenvedélyek (kártyázás, iszákosság, pazarlás, csalás, rablás, ölés és öngyilkosság stb.) képében. S mi lett a sorsa azon Izraelországnak, melynek fiai a prófétát kigúnyolták? Mintegy 170 esztendő multán az ország elfoglalása, elpusztulása s a népnek az assyriai fogságba jutása! Mindezen és még más szempontok is lebeghettek amaz egyházi és világi jobbjaink előtt, kik — mint néh. dr. Ballagi Mór theologiai, dr. Felméri Lajos, Brassai Sámuel egyetemi tanárok, Szász Károly püspök, Eötvös K, Lajos kir. tanfelügyelő és mások leginkább a 80-as évek közepe táján és azon innen; később Szőts Farkas, Szabó Aladár, Kenessey Béla theol. tanárok, Kerekes Endre zilahi ref. vallástanár, Bitay Béla, Kósa Ede jármii, Dávid Gyula n.-harsánvi, Rácz Karoly szapáryfalvi evang. ref., Raffai Sándor ág. ev. lelkészek stb. — a gyermek-és iijúsági istentiszteleteknek a müveit protestáns országok példájára behozatalát s illetőleg elődeink szokása szerint az ifjúság és felnőttek előtti valláserkölcsi gyakorlatoknak újból foganatba vételét a sajtó terén is ajánlották. A fennebbi szempontok vezették továbbá ama buzgó világiakat — élén Szilassy Aladár úrral — s kivált egyes lelkipásztorainkat, a kik Tiszteleteddel együtt az evangelisatio nemes munkáját kezükbe véve a gyermek- s ifjúsági istentiszteletek gyakorlását ifjúsági egyesületek alakításával, községi szeretetházak, diakónus- és diakonissaintézményeks más jótékonysági alkotások meghonosításával kötik össze; hogy így az új magyar Sionnak oly alapja vettessék, melyen »a pokol minden diadalma megtöriék«. Ezen fundamentumhoz kívántam én is csekély erőmmel járulni, midőn a 80-as évek jelzett mozgalmához csatlakozva »Isten Országa* című szerény vállalatommal irodalmi téren álltam be közmunkásnak. Azonban sem idomét, sem erőmet nem fordíthattam minden egyebet kizárólag az egyházi irodalom ezen ágának olyas művelésére, mely egyfelől megengedhette volna, hogy gimnáziumi nyelvtanári állásomat negligáljam; másfelől hogy egészen újat, vagy tisztán magyar szellemi terméket produkáljak. Meg kellett hát a kezdet kezdetén elégednem annyival, hogy a nálunknál szerencsésebb külföldi protestáns, jelesen pedig az angol és holland irodalomból ültessek át mintegy példaképen néhány útmutatást — úgy gondolkozván, hogy midőn a jelzett egyházi célt szolgálom, ugyanakkor profán tanári állásomát is művelem a paedagogiának valláserkölcsi ága által. S ha a magyar reformáció nem veszített semmit lényegéből, ha azután is a mai napig hiteletünknek és prot. tudományos mozgalmainknak s fejlődésünknek úgyszólván »alma mater«-ünk maradt a külföldi protestáns státus: úgy gondoltam, hogy a gyermekeink és ifjaink vallásosságát, erkölcsiségét előmozdító és számukra tartandó istentiszteletek alaki és tartalmi részét is onnan kell első sorban hozzánk beplántálni, annyival inkább, mert magyar nyelven tudtommal addig egyetlen egy ú. n. »gyermekprédikáció* sem forgott közkézen. Ebben kívántam itt egyúttal megfelelni azoknak, a kik — a nélkül, hogy átdolgozott művemet megrendelték vagy pláne olvasták volna — az idegen kútfők miatt különböző kifogásokat tettek s illetőleg szemembe is mondották, liogy »megvennék, ha eredeti volna*. Vájjon az ilyen »prédikátoroknak* kell-e a a Krisztus evangéliuma azért, hogy az újszövetség az ószövetségen átszűrődött s az első evangélisták és apostolok zsidók voltak ? De nem ezen utóbb említett szempont az, a miért Tiszteleted első kérését, hogy IV-ik kötet gyanánt »kíséreljem meg újra egy olynemű kötetet, mint az I.. közreadni*, nem teljesíthetem; hanem erre más okaim vannak. Többek közt 1-ör : a protestáns egyházi irodalmat eddig is, de főleg az utóbbi években és napjainkban annyira nem pártolják, hogy — a mint Kókai Lajos kiadó úrtól is közelebbről személyesen hallottam — a legnevesebb íróink vállalatai s illetőleg művei előfizetők vagy megrendelők hiányában a feledés álmát aluszszák. 2-or: hogy »Isten Országa*. I. és III. kötetére kiadott 1070 frt kiadásom nyolc-kilenc év alatt lassanként megtérült, azt a