Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-25 / 17. szám

giáinkon, kapcsolatban az egyetemi színvonalról való felfogással, többször érvényesül az a nézet, hogy a tanár feladata a tudományt tovább vinni. Pedig így, tisztán e szempontból indulva ki, a lehető legképtelenebb helyzetet teremtjük meg az által, hogy teljesen feledjük a theologiai akadémiák tulajdonképeni célját, a mi — bárki mit mondjon is •— a lelkészképzés; tehát a tanárok működésének is ide kell legnagyobb mértékben irányulni. Ily szempontból fogva fel a dolgot, a theol. akadémiákon való lelkészképzés sokkal szerencsésebb lehetne, mint az egyetemi képzés, mert az egyetem állítólagos feladata ós színvonala nem állja útját az egyedül igaz célnak. Mellesleg megjegyezhetjük ugyan, hogy p. o. hazánkban, de sok helyen a külföldön is az úgynevezett egyetemi színvonal lucus a non lucendo és sok gimnáziumi tanárnál magasabb színvonalú előadást tapasztalunk, mint némely egyetemi cathedráról. Az egyetemi előadás specialitása a legtöbb esetben a részletek terjedelmében, mintsem azok mély felfogásában nyilvánul. Továbbá ne felejtsük azt sem, hogy az egyetemi oktatási mód a szintén gyakorlati tanári pályánál minálunk ós a külföldön is igen rosszul ütött be ós mostan tesznek arra nézve próbákat, hogy a tudományos ós gyakorlati követelményeket egyeztessék, a minta gimnáziumok vagy próbaévek életbeléptetésével. A mi hiba az egyetemi tanárképzésnél felmerült, ugyan az még nagyobb mértékben észlelhető a lelkészképzésnél. Mintha egész szakoktatásunk egyenesen azzal a céllal volna berendezve, hogy a gyakorlati képzés teljesen elmaradjon. A németek úgy segítenek magukon, hogy Prediger Seminar-okat állítanak fel ós a Lehr- Vicariatokat állandósítják. Nálunk az egyetlen támogató a segédlelkészség intézménye, a lehető leggyarlóbb módon életbe léptetve is egészen más célnak rendelve alá, mint ezt a mult évben már fejtegettem is. Nálunk a segédlelkészt első sorban a lelkész érdekében alkalmazzák és nem a káplán jövendő gyülekezete érdekében. Az anyaszentegyház igényei s követelményei nagy részt elenyésznek az egyes lelkészek szükségletei mellett, holott itt a gyakorlattól nem az egyén előhaladása, hanem százak és ezrek boldogsága függ ós hozzá szabad egyházi szervezetünk még kellő orvoslásra sem nyújt alkalmat, míg egyéb közpályáknál ez feltalálható részint a dislocáló, részint a tisztújító hatalomban ós a szigorúbb disciplinában. Pokoly József, theol. tanár. ISKOLAÜGY. A mi fecskéink. (Illusztrációul a néptanítók gyakori változásához). A t. tanférfiak közül valaki panaszkodott a »Néptanítók Lap«-jában az iskolafentartók ellen, hogy mily méltatlanul bánnak a jóhiszemű pályázókkal. Hetek, hónapok múlva kapják vissza okmányaikat, mialatt elesnek a más helyre pályázástól. Megkövetem a tens nemes vármegyét: hallgassa meg egy boldogtalan iskolafentartó testület szegény közegének keserveit is, a miképen itt következik. Miután a tanfelügyelő packázásait csendes flegmával eltűrtük, sőt a vármegye kétszeri megintését is higgadtan bocsátottuk el füleink mellett, de sőt inkább az esperes és püspök intő levelére fölbátorodtunk, mert azt olvastuk a sorok között, hogy »félni jó, de megijedni nem kell«, és csak miután láttuk, hogy a kegyetlen polgári hatóság iskolánkat mindezek dacára pogány módon bezáratja; miután ily preludium mellett harmadik tantermet, az alkalmazandó tanerő részére alkalmas lakást s havi előleges részletekben fizetendő 450 frt fizetést sikerült, a népre vetett pótadó űtján, a polgári alsóbb és felsőbb hatóságok örökemlékezetben maradó buzgó támogatása mellett elővarázsolnom: az új állásra pályázatot hirdettem az iskolaszék határozatából. Még pedig, mivel köztapasztalat szerint két tanító, ugyanazon nemből, untig elégnek bizonyult: elhatározódott, hogy az új állomás növel töltessék be. Ez a két tanító valóságos két vércse, legyen már egy szelid galamb is, a ki nem marakszik, nem jár préda után, hanem otthon ül szépen a dúcban. »És ha a tanítók a gyümölcsészetet és borászatot terjesztik; nemzetgazdászati szempontok kívánják, hogy a női ipar is érvényesüljön közöttünk* — mondám én az iskolaszéken. Egyik kákán is mindég csomót kereső iskolaszéki tag, bátorkodott olyanformán hebegni, hogy hátha ama bizonyos nőre szemet találna vetni, teszem azt valamelyik tanító: nem lenne-e az »rovatalos nehézség?< De ezt a rossz prófétát én nyomban letorkoltam. Kegyelmednek mindég vannak ilyen csodálatos bogárkái, teszem azt, p. o. ha a csillagos ég egyszer leszakadna s minden verebet agyonütne !. . Diktum-faktum: meghirdettem a tanítónői állomást. Ot szende leányka pályázata jött be a határidőre. Egy épen azon évben végezte a képezdét. A többi fokozatosan tiszteletreméltóbb korban, egy pláne a bájló nőikar legszélsőbb határainál járt. Egy percre az a gondolat ötlött eszembe (hja, minden ember önző!), hogy ez utóbbit, ezen legtiszteletreméltóbb korú hölgyet, mivel engem állásom és főleg korom, minden gyanútól távol tart: házvezetőnőül alkalmazom. Teringette! Én is nyernék, ő is. Én attól a hosszú újjü, szurkos kezű szakácsnétól, akinek a szabad »értékeltávolításon kívül* 80 frt évi egyenes adót fizetek, megszabadulnék, ő pedig — t. i. a tanítóházveztő nő — kosztot kapna. De hátha a kákán csomót kereső atyafi ebben is rovatalos nehézséget látna. Győzött hát a közérdek. Azt szemeltem ki az öt közül, a kinek legjobb volt a bizonyítványa: a Szabó Etelkát, a ki most végezte a képezdét csupa kitűnővel. Azonkívül teljesen árva, három kis testvékéjének egyedüli gyámola. Örökre hálás lesz — írja a kérvényben — ha módot adunk neki, a megválasztás által a kis testvéreiről való gondoskodásra.