Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-25 / 17. szám

Hogyne adnánk, édes árvám, Etelka ! még ha csupa »elégségesed« volna is, elpártolnánk ezért a nemes lelkedért. Természetesen megválasztottuk. Nyomban közöltem is vele az egyhangú megválasztást, el nem feledvén figyelmeztetni. hogy a női munkák tanításáért külön díjat szavazott meg az iskolaszék s hogy a kiszabott időben pontosan megjelenjék. Írja meg jókor: mikor jön s a vasúti állomásra kocsit küldünk eléje. Tizednapra felelt a leányka. Bocsánatot kér a késedelemért, de távol volt (Beregben lakott). Köszöni háladatos szivvel a megválasztást, tudatni fogja a megjelenés napját. S mivel azt is tudatta, hogy ő testvérei közül kettőt magával hoz és konyhát fog tartani; samaritáni indulattal szobájába még egy nyoszolyát szereztünk s a konyhafelszerelésről is gondoskodtunk. Varga János uram azonnal megajánlott felesége nevében egy tyúkalját, Tóth István a csibéknek egy véka búzát, Szarka András egy választott malacot, Szij Péter két zsák krumplit. Ne féljetek, kis árvák, becsületes nép ez, eltart benneteket, el, ha öten jönnétek is! Csak jöjjetek mielébb. Mert a határidő gyors léptekkel közelget. Már csak egy hét. Azóta régen visszaküldtem volna a többi négy pályázó okmányait, ha az a kákán is mindég csomót kereső iskolaszőki tag megint egy bogárkát nem fog vala, azt mondván, hát ha aztán, teszem azt, az Etel kisasszony körülményei miatt otthon maradna: nem lenne-e az rovatalos nehézség, ha mi hoppon maradnánk ?! A manó vigye el ezeket a bogarakat! Ott motoszkáltak a fejemben. No, valami nagy baj nem származhat ebbéli késedelmemből, mert ezek az okmányok, a mint látom, mind a másolatok másolatainak a másolatai, ők unokái az eredeti ősöknek. Végezetre, egy nappal a határidő előtt, megjött a kisasszony levele, hogy holnap délelőtt 11 órakor érkezik az állomásra. No, Tóti Dorka — szóltam a szakácsnénak, ki meg volt győződve, hogy e szokott titulusát valamely ótestamentumi kegyes asszony viselte valaha — holnap 9 órakor indul a tanító kisasszony elé. Ha a kisasszony a 11 órain nem érkezik, várja be a következőt stb. két testvérkéjét is hozván, szedje össze a viklerjeit. Egy-két napig a mi vendégeink lesznek. Azalatt a 39-ik zsoltárt forgassa elméjében szüntelen, mint a malacpecsenyét a nyárson, a melyről szintén meg ne feledkezzék ! Máskülönben higgadt öreg vagyok, most mégis oly nyugtalanul vártam vendégeim érkezését. Fél egyre, rendes körülmények között, meg kell érkezniök. Oh, hogy jönnek majd onnan a messze földről, az üveghegyeken is túlról, kifáradva, ellankadva! Hogy néz majd rám az a bakfis lányka s az a két kis csetres, félénken, mint az őzike! De én megölelem őket: ne féljetek édes gyermekeim, atyátok leszek. Nekem nem adott az Isten nőt, gyermekeket, tőletek meg az atyát, elvette; pótoljuk ki egymást : legyetek gyermekeim! No, nem olyan vizes tapló az agglegénvsziv, pislog abban a szeretetnek egy kis tüze, csak alkalom kell rá, hogy fölébredjen. Már a delet elharangozták. Kinéztem az utcaajtóból arra felé, a honnan érkezniök kellett, ámbár bizonyos, hogy még hiába vártam. Ha ez a csúf, esős, sáros idő nem volna : eléjök sétálnék. Hogy az időt agyonüssem, elővettem az iskolaépítési számadásokat. Ha ebbe belemerülök. észrevetlenül futnak az órák. Nekiültem. Konstatáltam, hogy 1200 frttal túlléptük a költségvetést. Erre nincsen födözet. Iszonyatos théma, mely mellett eltörpül minden más. Egy gyülekezet, mely a templomépítésre Isten akaratán megnyugvó szivvel odaadta a felső köntösét s a kinek nyomban rá alsó köntösét kobozták el iskolaépítésre, ennek a kifacsart, agyongyötört gyülekezetnek mondjam én: atyámfiai most még elveszszük szátok utolsó betévő falatját is, mert még 1200 frt hiányzik. Ugy megszállta elmémet, szivemet ez a gyötrő gondolat, úgy elborult lelkem, észre se vettem, hogy leereszkedett az est homálya. Hét óra volt. Hol késnek az én vendégeim ? Bizonyosan lekésett Etelka az első vonatról, meg a többiről is, tehát az utolsón, az esti 11 órain jön. Tóti Dorka pedig bevárja. Okosan cselekszi. Ugy hajnali egy órakor meg is érkezett ő szerencsésen — egyedül. — No hát holnap jönnek. Holnap ismét bemegy értük, mondám Dorkának. — Én bizony csak a Szentmihály lován megyek, mert úgy agyon hűltem, hogy az én főztömből többé senki nem eszik. Nem hittem, ámbár meglévő fogai rémségesen vacogtak s egyébbkor tulipiros ábrázata kükürics szint mutatott. Hát akkor rendelkezzék jókor reggel, hogy a gondnok menjen be, mondám neki. — Nem rendelkezem én már egyébbről, mint a spórkönyvemről. A Zsófi húgomnak hagyom, de 100 frtot fizessen ki belőle a temetésemre. Meglepett. Nem az, hogy ő tőke felett rendelkezhetik. én pedig hosszú hivataloskodásom alatt sem tudtam gyűjteni, hisz azért nincs nekem, mert neki van. Hanem meglepett a szörnyű kétségbeesés és nagy hiúság. — Hát ba csakugyan meg akar halni, csináljon okosabb testamentumot s akkor olyan temetése lesz, a milyet nem látott még ez a helység. A maga Zsófi huga Pesten szakácsné. A mit ráhagyna, azt a bakakáplárok elherdálnák tőle. Olyan, mintha a szemétre dobná a pénzét. Hanem hagyja Isten dicsőségére, ennek a nyomorgó gyülekezetnek. Örökre emlegetik. Pompás temetést rendezünk : érckoporsó, kerített sír, márványkő. Három pap lesz és kántus. Az esperes beszél, úgy, hogy még a koporsóban is feldobog a szíve. A kántus az udvaron énekli azt a gyönyörű éneket: Menj el immár, kedves lélek. Nagy örömmel követünk. . . Az után pedig: Itt viszik az ablak alatt, Be sok ember sírva fakad. — Jól van no — szólt vacogó áhitatlal — legyen hát az ekklézsiáé — 20 forint. — Hát mennyije van a spórkönyvön ? — Majd meglátják egy-két nap múlva, ha meghalok. Természetes, hogy soha se láttuk meg. Korán reggel már hallottam, hogy csatázik a szolgálóval az előző napi tojások, tejek, túrók bevételei felett. Bizonyosan rosszul áll ott is a számadás. De ott mindég födözetfelesleg van. Másnap jóidején a gondnok ment a kisasszony elé, s megjött ő kelme is éjfél után üresen. De mivel okos ember volt: mielőtt lefeküdt volna, beszólt az egyházfihoz, hogy jókor reggel kocsi menjen a kisasszonyért, mert bizonyosan ma jön. És ekként tengelykopásig küldözgettük volna a kocsit Etelka elé, ha másnap meg nem érkezik, nem ugyan elevenen, hanem a fotográfiája s mellékelve becses levele,