Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-25 / 17. szám

258 protestáns Egyházi és iskolai lap. 17. szám. meglevő valláserkölcsi érzület ápolása. Ma már az érzületet nekik kell megteremteniük is, ápolniok és gyümölcsöztetéshez juttatniok is és ha másképen nem lehet az emberekhez férni, egyenesen fel kell keresniök is s rájuk minden lehető módon ós eszközökkel hatniok. A lelkipásztor élethivatása mindig gyakorlati volt ugyan, de ma ezen gyakorlatnak tágasabb munkaköre akad. A cura pastoraíis szerepe és jelentősége teljesen átalakult. Századokon át a Disciplina Ecclesiastica-nak volt alkatrésze és a mint e század elején a változott korszellem a régi disciplinát eltörölte, jóformán vele együtt enyészett el. Pedig szerepe inkább csak most kezdődik igazán, hogy egyfelől a valláserkölcsi ideálokat beoltsa, másfelől pedig ugyanazokat ápolj a az egyénekben. A materialistikus érdekek nagy súlya sokakat távol tart a keresztyénség nemes eszményeitől, másokban pedig ugyanazt azonnal megoltja. A keresztyénség, mint a szószékről elhangzó igazság, többé elegendő vonzerőt nem gyakorolhat, a mint hogy önmagában sohasem gyakorolt, hanem csakis akkor, ha az életben testet ölt. Hiszen ópen az a keresztyénség legsajátosabb jelleme, hogy az élet nem physicai, hanem a legmagasabb fokú szellemi élet. Manapság positiv és szemléltető oktatási methodusunk mellett, teljesen elveszíti hatását minden ismertetés, leírás, ha csak egyúttal a gyakorlatban meg nem mutatjuk az ismertetendő tárgyat. Ezért bármily szépen írjuk is le a szószéken a keresztyén jellemet, bármily meggyőzően fejtegessük a keresztyénség alapigazságait, azoknak századrósz annyi hatásuk sincs, mintha az életben megmutatjuk a keresztyénség műveit, vagyis magát a keresztyénséget, nem mint hitet, mint meggyőződóst, mint érzületet, hanem mint munkás óletelvet, illetőleg mint a legmagasabb fokú, az egyetlen tökéletes életet. A keresztyénségnek, mint az emberi társadalomban működő életelvnek igazságát, nagyszerűségét épen a lelkipásztornak legfőbb kötelessége dokumentálni; neki kell a maga életében és cselekedeteiben megmutatni, hogy mi az, a mit ő hirdet a szószékről. Ezen egész szószéken kívüli működése tulajdonkópen a cura pastoraíis. És a mennyiben egy ember ereje, ha még oly erős lélek acélozná is, csak gyenge a nagy célok megvalósítására, de meg mert minden keresztyénnek kötelessége amaz élet folytatása, ama tevékenységben való részletezés : azért a lelkész által önerején kellőleg nem végezhető keresztyén munkásságban társul csatlakozva, vagy önmagukban is tömörülve a hasonérzelműek, a belmiszsziónak nevezett munkásságot társulás útján fejtik ki. Nincs a belmissziónak egyetlen egy ága sem, a mely a lelkipásztori gondviselésnek is tárgya ne lenne, és így a belmisszió ós cura pastoraíis csak abban különböznek egymástól — szűkebb értelemben véve a szavakat — nogy emehhez egy ember ereje is elegendő, míg amott társulás nélkül kellő cél nem érhető el. A lelkipásztornak az életben való gyakorlati működése ós szószóki igehirdetése között a legszorosabb összefüggés levén, világos az is, hogy e téren a legfontosabb feladat a keresztyén élet legtökéletesebb megjelenésének, a Krisztusban való testet öltésének a feltüntetése, munkáinak az Üdvözítő és követői szerepében való felmutatása, objectiv és subjectiv hatásának létesítésére és megszerzésére indítás. E tekintetben egyetlen tökéletes kópét a kellő eljárásnak a biblia tünteti fel. S így az igehirdetés sem lehet más, mint a biblia hirdetése, magyarázása. És itten semmi mellóktekinteteknek nincs helye, de legkevésbbó amaz üres szólamnak, hogy a biblia és a mai kor tudományos felfogása között, az egyház dogmái ós a mai felvilágosultság között ellentét levén, ez kiegyenlítendő. A ki a bibliát a hegeli philosophia alapján reconstruált keresztyónsóggel helyettesíti, idegen marad a Schleiermacher vagy Kant philosophiáját valló előtt ós megfordítva és mind együttvéve idegen marad azok előtt, kik egy gramm életet többre becsülnek egy legio, máról holnapra változó bizonytalan és szín, mert életnélküli eszménél. A régi holt orthodoxia a maga örökös dogmáival kiűzte a művelteket a templomból, az új, modern philosophiával kevert, nem keresztyénség, hanem vallásbölcsószet, kiűzte a népet is, a nélkül, hogy a művelteket megnyerte volna. Ez utóbbiakra nézve mindkettő, mint tan élvezhetetlen, de a keresztyénség, mint élet előtt csakis a szántszándókkal vakok hunyhatnak szemet. Az eddigiek után visszatérve magára a lelkészkópzésre, azt tapasztaljuk, hogy ez túlnyomólag elméleti irányú. Sehol semmi nyoma nálunk annak, hogy mi gyakorló lelkészeket kívánunk seminariumainkban növelni. Valami sajátságos hatás vett mi rajtunk is erőt, midőn theologiáinkat egyetemi színvonalra akartuk emelni és emeltük is. E hatás, míg egyfelől a német lelkészképzés utánzata volt, másfelől némi nagyzolásnak is tekinthető. Az átalakítás eredménye egy félig keresztülvitt tanszabadság, egyetemi előadási modorral kapcsolatban. Azonban az elért eredmények ópen nem feleltek meg sem a fáradozásnak, sem a célnak. Az egyetemek feladatát eddig a tudományok művelésében látták, ezért az egyetemi tanárnak első sorban tudósnak kell lenni. A mi theolo-