Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-25 / 17. szám

258 protestáns Egyházi és iskolai lap. 17. szám. meglevő valláserkölcsi érzület ápolása. Ma már az érzületet nekik kell megteremteniük is, ápol­niok és gyümölcsöztetéshez juttatniok is és ha másképen nem lehet az emberekhez férni, egye­nesen fel kell keresniök is s rájuk minden le­hető módon ós eszközökkel hatniok. A lelkipásztor élethivatása mindig gyakor­lati volt ugyan, de ma ezen gyakorlatnak tága­sabb munkaköre akad. A cura pastoraíis szerepe és jelentősége teljesen átalakult. Századokon át a Disciplina Ecclesiastica-nak volt alkatrésze és a mint e század elején a változott korszellem a régi disciplinát eltörölte, jóformán vele együtt enyészett el. Pedig szerepe inkább csak most kezdődik igazán, hogy egyfelől a valláserkölcsi ideálokat beoltsa, másfelől pedig ugyanazokat ápolj a az egyénekben. A materialistikus érdekek nagy súlya sokakat távol tart a keresztyénség nemes eszményeitől, másokban pedig ugyanazt azonnal megoltja. A keresztyénség, mint a szó­székről elhangzó igazság, többé elegendő vonz­erőt nem gyakorolhat, a mint hogy önmagában sohasem gyakorolt, hanem csakis akkor, ha az életben testet ölt. Hiszen ópen az a keresztyén­ség legsajátosabb jelleme, hogy az élet nem physicai, hanem a legmagasabb fokú szellemi élet. Manapság positiv és szemléltető oktatási methodusunk mellett, teljesen elveszíti hatását minden ismertetés, leírás, ha csak egyúttal a gyakorlatban meg nem mutatjuk az ismertetendő tárgyat. Ezért bármily szépen írjuk is le a szó­széken a keresztyén jellemet, bármily meggyő­zően fejtegessük a keresztyénség alapigazságait, azoknak századrósz annyi hatásuk sincs, mintha az életben megmutatjuk a keresztyénség műveit, vagyis magát a keresztyénséget, nem mint hitet, mint meggyőződóst, mint érzületet, hanem mint munkás óletelvet, illetőleg mint a legmagasabb fokú, az egyetlen tökéletes életet. A keresztyénségnek, mint az emberi társa­dalomban működő életelvnek igazságát, nagysze­rűségét épen a lelkipásztornak legfőbb kötelessége dokumentálni; neki kell a maga életében és cse­lekedeteiben megmutatni, hogy mi az, a mit ő hirdet a szószékről. Ezen egész szószéken kívüli működése tulajdonkópen a cura pastoraíis. És a mennyiben egy ember ereje, ha még oly erős lélek acélozná is, csak gyenge a nagy célok megvalósítására, de meg mert minden keresz­tyénnek kötelessége amaz élet folytatása, ama tevékenységben való részletezés : azért a lelkész által önerején kellőleg nem végezhető keresztyén munkásságban társul csatlakozva, vagy önmaguk­ban is tömörülve a hasonérzelműek, a belmisz­sziónak nevezett munkásságot társulás útján fejtik ki. Nincs a belmissziónak egyetlen egy ága sem, a mely a lelkipásztori gondviselésnek is tárgya ne lenne, és így a belmisszió ós cura pastoraíis csak abban különböznek egymástól — szűkebb értelemben véve a szavakat — nogy emehhez egy ember ereje is elegendő, míg amott társulás nélkül kellő cél nem érhető el. A lelkipásztornak az életben való gyakor­lati működése ós szószóki igehirdetése között a legszorosabb összefüggés levén, világos az is, hogy e téren a legfontosabb feladat a keresztyén élet legtökéletesebb megjelenésének, a Krisztus­ban való testet öltésének a feltüntetése, mun­káinak az Üdvözítő és követői szerepében való felmutatása, objectiv és subjectiv hatásának léte­sítésére és megszerzésére indítás. E tekintetben egyetlen tökéletes kópét a kellő eljárásnak a biblia tünteti fel. S így az igehirdetés sem lehet más, mint a biblia hirdetése, magyarázása. És itten semmi mellóktekinteteknek nincs helye, de legkevésbbó amaz üres szólamnak, hogy a bib­lia és a mai kor tudományos felfogása között, az egyház dogmái ós a mai felvilágosultság kö­zött ellentét levén, ez kiegyenlítendő. A ki a bibliát a hegeli philosophia alapján reconstruált keresztyónsóggel helyettesíti, idegen marad a Schleiermacher vagy Kant philosophiá­ját valló előtt ós megfordítva és mind együtt­véve idegen marad azok előtt, kik egy gramm életet többre becsülnek egy legio, máról holnapra változó bizonytalan és szín, mert életnélküli esz­ménél. A régi holt orthodoxia a maga örökös dogmáival kiűzte a művelteket a templomból, az új, modern philosophiával kevert, nem keresz­tyénség, hanem vallásbölcsószet, kiűzte a népet is, a nélkül, hogy a művelteket megnyerte volna. Ez utóbbiakra nézve mindkettő, mint tan élvez­hetetlen, de a keresztyénség, mint élet előtt csakis a szántszándókkal vakok hunyhatnak szemet. Az eddigiek után visszatérve magára a lel­készkópzésre, azt tapasztaljuk, hogy ez túlnyo­mólag elméleti irányú. Sehol semmi nyoma nálunk annak, hogy mi gyakorló lelkészeket kí­vánunk seminariumainkban növelni. Valami saját­ságos hatás vett mi rajtunk is erőt, midőn theo­logiáinkat egyetemi színvonalra akartuk emelni és emeltük is. E hatás, míg egyfelől a német lelkészképzés utánzata volt, másfelől némi nagy­zolásnak is tekinthető. Az átalakítás eredménye egy félig keresztülvitt tanszabadság, egyetemi előadási modorral kapcsolatban. Azonban az elért eredmények ópen nem feleltek meg sem a fára­dozásnak, sem a célnak. Az egyetemek feladatát eddig a tudományok művelésében látták, ezért az egyetemi tanárnak első sorban tudósnak kell lenni. A mi theolo-

Next

/
Thumbnails
Contents