Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-18 / 16. szám

rájuk nehezedő óriási egyházi teher. A hitélet fejlesztése, a Krisztus képére való formálás elengedhet len sine qua non. Nem is ez ellen nyilatkozik a resensus, hanem tekintetbe kell vennünk, hogy nemcsak lelki, hanem testi életet is élünk s lelkünkkel egyetemben testi életünk szükségeiről is gondoskodnunk kell. A nyomorgó test megbénítja a lelki működést. Hiába kérünk attól, a kinek nincs. Nem azért lép ki a mi hivőnk. mert rossz kálvinista, mert nem ismeri az evangéliumi világosságot, mert nem hisz Istenben s a megváltó Krisztusban: hanem azért, mert a tehertől — a mit nem bír — szabadulni akar és szabadulhat, s mégis maradhat érzelme szerint evangéliumi világossága. Ennek igazolásául álljon itt egy párbeszéd, mely egy lelkesztársunk és kilépésre jelentkező híve között folyt le: Lelkész: Mondja meg édes a. f. őszintén, miért akarja itt hagyni egyházunkat ? Nem hiszi annak tanait, mása lelkiismereti meggyőződése? Kitérő: Nem ! Tisztelendő Uram ! én ezután is mint eddig, az én kálvinista hitem szerint imádom Istenemet. Leszek és maradok kálvinista, csakhogy a felekezet kötelékében nem maradok, nem fizetek. Ldhész: Hát a terhet sokalja ? Hát anyagi érdekek miatt hagyja itt ősei vallását, az egyházat, a melyért elődei éltöket és vérüket áldozták, ha kellett? Kitérő: Igenis! Nem birom a súlyos egyházi terheket, szabadulni akarok azoktól, és tehetem, mert jogot ad hozzá a törvény. Lelkész ; Hát felekezetnélkülivé lesz ? Hát nincs szüksége a hívek seregére, intő, tanácsadó pásztorra ? Hát nem tudja, hogy írva van: »egymás terhét hordozzátok ?« Nem fél, hogy megtántorodik lába ? Nem ismeri a 130. dicséret ama lélekemelő versét, mely így szól: »Ha templomban megjelenek, A hol egybe sereglenek, Felséges neved imádói. Vélek együtt imádkozva. Úgy tetszik mintha vigadva, Ott volnék, hol a menny lakói, A te királyi székednek, Előtte letelepednek«. Kitérő : Igenis, ismerem ! De én kérdem tisztelendő urat, hát elkárhozom, ha kilépek ? Nem imádhatom én az Istent és Megváltómat akkor, ha kigvelmednek és az eklézsiának nem fizetek ? Az egyházi teher hordozása ment meg engemet a bűntől, s nyújtja az Isten irgalmát? En azt tanultam a kátéból, hogy van láthatatlan egyház is, hogy a Krisztus nem is alapított látható egyházat. Hiszen azt tanultam, hogy nincs különbség a zsidó és görög, sem szolga, sem szabados között, hanem mindnyájan egyek vagyunk a Jézus Krisztusban. Vagy az Úr Jézus Krisztus csak a felekezetben élőket váltotta meg? . . . Tovább nem folytatta lelkésztársunk a párbeszéd ismertetését. Hanem mi kérjük az Istent, hogy az ilyen és ehhez hasonló gondolkozásúak az agitáció terére ne lépjenek! Az a még öt évig tartó teherviselés, mit a törvényhozás a felekezetnélkülivé létei után is megállapított, csak irott malaszt. Mumus, mely nem ijeszt meg senkit. Szépen kijátszák az ahhoz értők. Jelentkeznek katholikussá, a hol nincs egyházi adó, s midőn a kitérés befejeztetett, a sallárium felcsipetett: jelentkeznek felekezetnélküliségre a kath. egyháznál, s e módon még a törvényszabta öt évi teherviseléstől is megszabadulnak. Ez imminens veszély ellen, mely alapjában támadja meg az egyházat; ez epidemia ellen, mely megfertőzi a valláserkölcsi életet, csak egy orvoslást lát az értekezlet, csak egy módot, megszüntetésére, s ez nem más, mint az 1848. évi XX. t.-c. teljes hatályában való életbeléptetése. Ez irányban kéri az értekezlet egyházmegyénket, hogy tegyen felterjesztést a kerületre, az a konventre, s az a törvényhozás elé. Nem az eddig ismeretes türelemmel, alázatos instánciával, nem kopogtatva: hanem semmitől vissza nem riadó erélylyel zörgetve, döngetve, kö vetelve, mint jogost, méltányost és igazságost. Eleget vártunk nyomorogva, eleget segítettük az államot magunkat megtagadva! Kimondá az értekezlet — nem fenyegetésül, nem ijesztgetésül — hogy ha állapotaink mihamarabb az 1848: XX. t.-c. életbeléptetésével szanálva nem lesznek: kész a politikai téren támogatni a néppártnak, vagy bármely pártnak a revízióra vonatkozó törekvését, minden erejével, minden befolyásával. Tömörüljön csak egy falánxszá RZ 3, negyedfélmillió protestáns, lehetetlen a sikernek elmaradni! De ha csak a szelíd panaszoknál maradunk; ha csak a latolgató kérésekkel hozakodunk nagy szerényen elő: bizony csak tovább is mostoha gyermekei maradunk annak az államnak, melynek — minden újabbkori tagadás ellenére — legerősebb oszlopa a par excellence magyar református egyház! Nem lehulló morzsalék kell nekünk! Elég régóta érezzük bántólag, hogy míg pl. a magy. kir. opera évi 400—500 ezer frt szubvenciót kap azért, hogy a mágnás és gentri kaszinó tagjai a formás lábikrákat láthassák s a magas *C«-t olaszul vagy németül kivágó torkokat hallhassák ; s a míg a versenylovakra milliókat áldoz az állam : addig a 2 milliót haladó ev. ref. egyeteme, az ő eredményében kiszámíthatlan valláserkölcsi áldásos, s ehhez még nemzeti szellemű munkájáért kap . . . szégyenlem leírni, évi 150—200 ezer frtot s ezt is csak a legújabb időben!!! Ha a törvényhozás, a csodálatosan egyetértő sémi zsurnaliszták egetverő hozsánnája között ki tudta mondani a felekezetnélküliséget: legyen bátorsága, legyen tovább liberális, mondja ki az *ál'amnéÍJcüliséget« is. Mondja ki. hogy lehet mindenki hazafi, de állami kötelékbe tartoznia nem muszáj, állami adót fizetni nem köteles. Majd meglátjuk, mi lesz több ? Felekezetnélküli-e vagy államnélküli ? És ha sok lesz az államnélküli, vájjon az államhivatalnokok lesznek az okai? Ha már kimondta az állam a felekezetnélküliséget, legyen logikus, ne álljon meg a fél úton, ne maradjon az >a«-nál. mondja rá a »b«-t, mint logikai folyományt: az 1848: XX. torv.-cikk teljes hatályba helyezését. A lelkészfizetésnek 800 frtig államsegéllyel való kiegészítése, vagy a iukmarendszer megszüntetése, az aránylagos egyházi adó behozatala, birtok utáni kivetés, csoportosítás: ma már nem használ semmit. Toldozni-foltozni. ma már elkésett dolog. Csak az egyházi tehertől való felmentés az egyedüli remédium! Nem féltjük akkor egyházunkat a pokol kapujától sem. Nem lesz akkor kitérés. Maguk az egyházak és azok szolgái áldásosabban, sikerdúsabban végezhetik valláserkölcsi hivatásukat. S ki vagy mi veszi ennek végeredményül hasznát ? Nem más, hanem az állam, melynek talpköve a tiszta erkölcs. Igaz, hogy erre a jókedvű honatyák cinikusan mosolyogni szoktak, csakhogy mi meg e mosolygó honatyákat fájó szívvel látjuk concessiók, províziók, poesenc-márkák fényétől környezetten! Mit tegyünk hát addig is ez áramlattal szemben, míg a helyzet jobb fordulatot nem vesz ? Ez volt a további kérdés értekezletünk előtt. Beható eszmecsere után kimondatott, hogy a kitérteknek — terhes áldozatokkal fentartott — felekezeti iskoláink meg ne nyittassanak; halóttaikra harangjaink meg ne húzassanak; egyházi szertartásban ne részesíttessenek ; felekezeti temetőinkben nyugvó hely ne adassék, adjon a község törvényes kötelességéből kifolyólag a számukra külön temetkező helyet. Az uri szentvacsora jegyei nekik ki ne szolgáltassanak »A ki