Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1897-04-11 / 15. szám
elfecsegné bár kellemetlen, de orvosolható bajainkat? Őrizkedjék még a látszatától is annak, mintha kicsinyes avagy talán kárörvendő kíváncsiság vezetné csupán. De ne legyen titkos rendőr se; az inquisitori leselkedés gyűlöletes! Az igazi jóindulat, a szelid és mégis komoly lelkészhez illő tapinta'osság meg fogja súgni minden egyes esetben, hogy mikor menjünk, milyen hangon és mennyit szóljunk. Hogy félre ne értessünk, meg kell jegyeznünk, hogy a szóban forgó látogatásoknak a lelkész iránt való bizodalom fölkeltése csak alárendelt céljuk, a mennyiben e bizodalom nélkülözhetetlen eszköz a lelkészre nézve Isten országa terjesztésében. E szerint hát nem az a főcél, hogy a lelkész magát megkedveltesse, magát dicsértesse, hanem hogy jóravaló munkája által Istennek szerezzen tisztelőket. Már Nagy Gergely megmondta, hogy ellensége az a Megváltónak, a ki azt kivánja, hogy jó munkájáért a Megváltó helyett őt szeresse a gyülekezet; mert az a szolga is, a kivel a vőlegény az ő ajándékait elküldi, gondolatban házasságtörés vétkébe esik, ha mennyasszony szemeinek tetszeni igyekszik. Aachelis pedig azt mondja: gondolja meg jól a lelkész, hogy mindazt a tiszteletet és szeretetet, a mit ő a gyülekezetben a saját részére keres, az Űr Krisztustól rabolja el. A ki ilyen tisztelet és szeretet után áhítozik, az teljesen alkalmatlanná teszi magát a lelkigondozói hivatalra ... A hűséggel és krisztusi szeretettel gyakorolt lelki gondozásnak lehet és az is lesz a következménye, hogy néhány gyülekezeti tagnál elenyésznek azok az előítéletek, a miket a hivatal és annak viselője iránt tápláltak; hogy a hozzájuk emberiesen közeledő lelkész elveszti szemükben a visszataszító birői nimbust s több efféle; lehet és az is lesz a következmény, hogy a gyülekezeti tagok becsülni és szeretni tanulják lelkészüket és szeretetüket örömest ki is nyilvánítják neki. Ezt a következményt azonban mindenkor a leglelkiismeretesebben fel kell használnia mint puszta eszközt a célra, a lelki gondozás egyetlen egy céljának elérésére. (Aachelis : 4-48.) Bármily becsületes munkát végezzünk is hát s bár mily szép legyen is munkánk eredménye, ne azt várjuk meg, hogy hozzánk térjenek meg az emberek hálálkodó, tömjénező szavakkal, hanem a Jézus Krisztus példája szerint azt várjuk meg, hogy térjenek meg az Istenhez és neki adjanak dicsőséget! Luk. XVII: 18. Pápa. Kis József. ISKOLAÜGY. Egy új paedagogiai mű. Közoktatási rendszerünk két véglet közt ingadozik évek óta; mindegyik végletnek támadtak szellemes szószólói, fanatikus követői. A egyik az az auctoritativ erény, mely a családra, községre vagy államra bízza a gyermekek oktatását; a másik az az ellenkező véglet, melynek érdekes apostola ma Tolstoj Leo. Tolstoj elmélete, a mint ezt három könyvében: »Szabadság az iskolában*, a »Jaszneja Poliona iskolája« és a »Közoktatásügy fejlődése Oroszországban* címek alatt kifejtette, a gyermekek szabadságának a végletekig hajtott tisztelete. Addig megy ez, hogy a gyermeknek kénye-kedvére bízza, menjen-e vagy ne iskolába, hogy mely órában menjen és távozzék, azt tanulja, a mi neki tetszik; földre vagy padra üljön, járjon vagy mozdulatlan maradjon stb. Tolstojnál a tanítónak nincs joga ellenmondani a gyermek akarata teljesülésének, ő nem gátolhatja szabadsága tökéletes kifejtéséért, nem azért, mintha minden ténye jónak vagy közömbösnek lenne tartható, hanem mivel a gyermeknek módjában van magától észrevenni hibáit, önként moralizálni magát, a mivel tisztelni tartozunk benne azt a jogot, hogy kövesse lelke öszteneit. Nem nehéz kimutatni, hogy mindkét homlokegyenest ellenkező felfogás alapjában hamis, mert egyfelől a tanítvány szabadságának teljes elfojtását, másfelől korlátlanságát eredményezi, tehát iskolai anarchiát és szabadosságát. E két irány közt foglal helyet egy igazán alapvető mű, mely a spanyol Berratól, a buenos-ayresi iskolák főfelügyelőjétől jelent meg a mult évben. »Resumen de las Reyes naturale, de la enscuanza* címmel, a melyben a neves paedagogiai író a közoktatás pozitív és tudományos törvényeit próbálja rendszerbe önteni, mint az már egy régebbi művében, az »Apsintas para in curso de pedagogiá«-ban is megkisérlette. Kimutatva a nevelés észszerű alapját és különböző alkalmazásait. Kezdi a nevelés jogán és kelendőségén, azután huszonegy paedagogiai törvényben foglalja össze a neveléstudomány elveit, a szerint a mint azok a tanítványokra, az oktatás módjára és programmjára, az oktatásügy szervezésére, az órák számára és tartamára s a fegyelemre vonatkoznak. A tanítványokra vonatkozó törvények. Ilyen kettő van az universalitás és az opportunitás törvénye, melyeknél fogva mindenkinők tanulnia szükség, hogy egyéniségét kifejthesse, tanulnia kell főkép első és második gyermekségében. A programmra vonatkozó törvények. Ezek a teljesség, a párhuzamosság, az arányosság, egység és koordináció, logikai rend és fokozatosság követelményei. Az első követelmény megkívánja, hogy minden rendes foglalkozás tárgya legyen az oktatásnak, melyet az egyeseknek önmaguktól kell űzni, Önmagokért és családjokért. A második pont értelme, hogy minden tárgy elméletben és gyakorlatban taníttassék; a harmadiké, hogy mindegyik a kielégítendő szükség irányában. Továbbá minden tárgyat ügy kell beosztani, hogy a tanítványok, a tanulmányok egy bizonyos folyamában a tüneményeket, a dolgokat és tényeket észleljék további folyamában azokat osztályozzák, majd ismét törvényeit kutassák, és végül ismereteiket alkalmazzák. Ez az egység és koordináció követelménye. Viszont a logikai rendé az, hogy minden tárgy részei logikai sorban rendeztessenek el; a fokozatosságé pedig, hogy az oktatás a tanítványok testi és értelmi fejlődéseihez képest nyerjen kibővülést. Tizennyolc törvényét állapítja meg tovább Berra az oktatás módjának. Ezek a tágyiasítás, a specificatio, a logikai rend, a nyomozó rend, a folyamatosság, a koordináció, az összevetés, az egybevágás, a methodikus al-