Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-11 / 15. szám

a ki — hogy egyebet ne soroljak fel — tanulmány tárgyává tette, hogy vájjon ifjainknak hány százaléka lehet az, mely valamely pályát azért választana s azon azért képezné magát, mert érzi, hogy benne ez irányban több képesség van ós így azt kifejtve egyenesen hazájának, nemzetének mivel nagyobb szolgálatára lehessen. Ha egyházunknak lehet — pedig a mint a múltban lehetett, úgy lehet a jelen s a jövőben is — befolyást gyakorolni az önzővé lett társadalomra, kétszeresen hibásak vagyunk, ha kezeinket ölbe téve hangoztatjuk: mundus se expediet és százszorosan hibásak, ha a polgári társadalom önhaszonlesését és kapzsiságát egyházi társadalmunkba is beviszszük és ápoljuk. Hát a valláserkölcsi életről mit szóljunk? Hiszen nem lenne csoda, ha a mai ú. n. felvilágosodott kor gyermekei, ebben a demokratizmus századában elfordulna a műidvezítés rendszerétől s a mint saját erején tud e világ szerint boldogulni, egyéni hittel keresné lelki üdvét is. De mikor azt látjuk, hogy az egyház nyújtotta lelki táplálékkal elégedetlenek legnagyobb számmal épen az evangéliumról nevezett egyházakból távoznak és pedig távoznak oly helyekre, olyan szektákba, melyekben épen a lélek az, a mi legkevesebb: vájjon nem ejt-e gondolkozóba azon tünemény bennünket? Hát manapság épen egyedül csak az evangélium vesztette volna el erejét? Nem! Azt senki sem mondja. Hanem inkább azt halljuk: intenzivebbé kell tenni az igehirdetést. Tehát nyilvánvaló, hogy mostanában, az igehirdetés nem volt annyira intenzív^ a mennyire kellett volna. Hogy aztán e tekintetben a hallgatókban, vagy hirdetőkben van-e a hiba, arról a körülményekkel ismerősök ítéljenek. Én csak annyit említek meg, hogy a fenti tünemény és viszonylagosan elég gazdag egyházi beszéd irodalmunk között összefüggést látok. Bármely ágát vegyük figyelembe a közéletnek, mindenütt csak felhívást találunk arra, hogy egyházépítő munkánkat megkezdjük, folytassuk és ne elégedjünk meg sem a munka szükségességének hangoztatásával, sem a mások tevékenységének nézésével, dicsérésével vagy ócsárolásával és mindaddig, a míg csak egy is akad közöttünk, a ki vonakodik, igyekezzünk megnyerni szeretettel, mert senkit sem tett a mi Urunk úrrá mi közülünk a mi testvéreink felett, hogy aztán mint élők és holtak arra ítéletet tartsunk akár a nekünk nem tetsző munka, akár a munkátlanság felett. A lényeget fel kell mutatnunk, hogy mindnyájan tisztán lássuk meg azon követelményeket, melyeket tőlünk ev. reformátusoktól a haza, a társadalom, az egyház megkíván és én meg vagyok győződve, hogy a mely napon valaki megfontolja e kérdést a maga egész terjedelmében, azonnal kész is lesz munkához fogni, ha még eddig nem tette volna is. A jóakarat hiányát nem lehet feltételeznünk senkinél sem, míg az ellenkező tényekkel bizonyítva nincs. Református papságunk annyira érzi az egyház jelen beteges állapotának terhét, nemcsak érzi sőt részben viseli, szenvedi is, hogy a saját maga érclekében mint egy ember fog az intenzivebb munkához, mihelyest a módra, a niikéntre nézve megegyeztünk ós nincs közöttünk lényegesebb eltérés. Azonban egy aggodalmamat itten nem hallgathatom el, habár az előbbi sorokkal ellentétben állónak látszanék is. Ugyanis komolyabb törekvést, mely a fenforgó ellentétek kiegyenlítésén fáradozna, még eclclig alig-alig láttunk. Sőt ellenkezőleg az utóbbi időkben, mintha készakarva azokat keresnők, a melyek bennünket elválasztanak, mintha az lenne a törekvés, hogy egyet ne értsünk a működés mikéntjére nézve, mintha az egyházópítési munka egy már megkezdett módjának a megítélése elöntő fontosságú volna, nem arra nézve, hogy így vagy úgy dolgozunk, hanem hogy egyáltalában tegyünk-e valamit. Tökéletesen elhiszem, hogy a fentebb érintett mozgalmak a legjobb szándókból erednek, hogy a mindnyájunkat átható, egyházunk megtartására irányuló közérzület szüleményei azok, de ne felejtsük el azért azt sem, hogy a közéletben a szakadatlan kifogásokat a nem akarás jelének szokták tekinteni ós sok esetben azok is. Az egyházi közönséget, főleg a leginkább munkára hívott lelkészeket tévesztjük meg, ha positiv ós konkrét irányozás helyett csak negatív, meddő kritikába fektetjük összes erőnket, mintha ez lenne hivatásunk. Ha tehát csakugyan áll az, hogy egyházi életünk beteg, ép úgy, mint maga a közélet is sokrészben ós ha meg vagyunk arról győződve, hogy a mi egyházunk által képviselt protestantismusnak oly nagy jelentősége van nemcsak önmagában, hanem a közéletnek minden ágára nézve, a melylyel csak érülközik: akkor ne vesztegessük az időt, hanem tegyük meg emberi, hazafiúi s egyháztagi kötelességeinket s ha ebben félreértések gátolnak, hárítsuk el közös erővel az akadályt. Mint már említettem is, az első kórdós az, hogy a bajjal jöjjünk tisztában. Össze is foglaltuk a különböző bajokat egy szép szóval: egyháziatlanság, vagy másképen közönyösségnek is szokták nevezni. Ez tehát az egyházi élet baja. Az most már a másik kérdés, hogy minő gyógyszert alkalmazzunk ellene? Olyat, a mely egyházi szintén. Tehát ebből ki van zárva minden,