Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-11 / 15. szám

a mi közvetlenül vagy közvetve az egyházra nem vonatkozik, vagyis más szavakkal, minden ide tartozik, a mi az egyház céljával, rendeltetésével, méltóságával megegyezik. Röviden az evangélium szóban foglaltuk korábban ezt össze és most sem mondunk mást, minthogy az evangéliummal összeférő s ez által áthatott eszközökkel kell élnünk. Egyetlen egy protestáns egyházi lapunk kivételével mindenik hangsúlyozza, hogy az ige hirdetése, szóval és tettel, szószékben és szószéken kívül, ez legyen a mi munkásságunk eszköze. Ez az ige meghódította már kétszer a világot, tehát most sem lehet hatástalan. A tiszántúli egyházkerület egyházi értekezletén, ép úgy mint a dunamelléki kerületben is ez az uralkodó gondolat emelkedik ki. Es ebben azt hiszem, sem gúnyolni, sem megvetni való nincsen, sőt ellenkezőleg maga az eszme megragadandó és továbbfejtendő. A hathatós igehirdetést három irányban hangsúlyozzák egyházi értékezleteink s fejti ki egyházi sajtónk, t. i. igehirdetés a szószéken, igehirdetés cselekedetekben, a cura pastoraíis és a belmisszió terén. E három közül, mint tudjuk, az utóbbi nálunk kevés kivétellel csak névből ismeretes, míg a külföldön a protestánsok között roppant eredményeket mutat fel. Alapjában egyháztársadalmi munka az egyház szolgálatában, melyben lelkész és világiak tehetségök és buzgalmuk szerint részt vesznék, de nem mint egyházi hivatalnokok, hanem mint egyháztagok. Alapelve, melyen létre jön, nem egyéb, mint a 30-as években gróf Széchenyitől hazánkban is meghonosított társulás, t. i. társulás valláserkölcsi célok elérése végett. A cura pastoraíis — úgy mutatja egyházunk története — hajdanában igen nagy szerepet játszott egyházi életünkben, azonban ma már kevés buzgó lelkipásztor által gyakoroltatik. Tisztán lelkipásztori functió. A szószéki igehirdetés hitvallásaink ós egyházi törvényeink szerint kizárólagosan a gyülekezeti lelkipásztor joga ós kötelessége. Tudjuk, hogy teljesítik is lelkészeink, de másfelől azt is tudjuk, hogy nagyon elsekélyesedett az utóbbi időkben. Szóljunk még ezekről röviden egy pár szót. Pokoly József, theol. tanár. A hívek látogatásának szükségessége, eredete és gyakorlásának módja. (Folytatás és vége.) Az az ellenvetés, a mely szinte gyűlölséges színben törekszik bemutatni a házanként való látogatást, t. i. hogy jezsuita-leselkedésre s a lelkek békóba szorítására vezet, igen kevés figyelmet érdemel, mert nagyon távol van az igazságtól s ezért önmagában hordja erőtlenségének okát. Hiszen igaz, hogy nincs kizárva az eset, hogy akár egy protestáns pap is ápolhat magában efféle helytelen törekvést és vágyat; ámde más az, a mikor maga a rendszer, a hivatal fogalma utalja arra a munkásokat s ismét más, a mikor csak egyesek tévelygéséről, az általuk elkövetett visszaélésről van szó. Ez óriási különbség! És ugyan mi az, a mivel a gyarló ember vissza ne tudna élni ? A viszszaélés azonban épen semmit sem mond a helyes eljárás ellen, inkább kívánatossá teszi és megerősíti azt. Hát az igehirdetéssel a szószéken talán nem lehet visszaélni ? És ha egyesek csakugyan visszaélnek vele: beszüntessük-e ezt is? Ugyan ki gondolna ilyenre?! Vannak, a kik bizonyos önteltséggel s az ellennézetűeknek meg nem érdemlett kicsinylésével, fenhéjázva hirdetik, hogy a lelkész munkálkodásának helye a templom ; ha itt igazán megállja helyét, ha itt szíve teljességéből szól szája: akkor épen semmi szüksége sincs arra, hogy házaljon, mert e nélkül is virágzik gyülekezetében a hitélet. Nem tagadjuk, sőt kiemeljük, hogy ebben az állításban sok igaz van; egészben véve azonban mégse állhat meg. Belátjuk ezt azonnal, mihelyt arra gondolunk, hogy egyik gyülekezetben többen, a másikban kevesebben, de mindenütt vannak olyanok, a kik nem szokták látogatni a templomot, mert egészen közönyösek a vallás iránt; mások meg azért nem jönnek, mert nem bírnak a kísértésekkel, vagy mert félre vannak vezetve; mások ismét azért, mert körülményeik nem engedik (betegek). Nos, a különös lelkigondozás, a látogatás habár nemcsak ezekért, s kivált nem csupán a templomkerülőkért szükséges, de kétségtelenül ezek miatt is szükséges. Keresni kell az alkalmat, hogy az ilyeneknek is nyújthassunk az élet kenyeréből. Ez állításunkkal azonban egy új ellenmondást hívunk ki. Ohó — mondják — a vallás javait senkire se kell rátukmálni. Sokkal nagyobb ezeknek értéke és becse, sem hogy meg ne várhatnánk, hogy minden egyes teljes igyekezettel rajta legyen, hogy részesülhessen bennök. Megvárhatjuk hát, hogy az éhezők és szomjúhozok maguk keressenek föl bennünket, vagy ha körülményeik folytán hozzánk nem jöhetnek, hát legalább hivassanak bennünket. A többiek meg, mint férgesek, csak hadd hulljanak el! Ez az igazság; ez felel meg az evangéliumi javak és a lelkészi állás méltóságának ! Ezek ugyan egy kicsit kevély szavak, de mégis kétségtelenül van bennök annyi igaz, hogy az evangélium javai annyira becsesek, hogy az utánuk való törekvés sohase lehet megfelelő nagy. Az is igaz, hogy ennek tudatának igen élénknek kellene lenni minden gyülekezeti tagban, a lelkészben pedig kiváltképen. De az már semmikép se helyes, hogy hivatalunkkal járó utasításaink közül csak a kevesebb bajjal és boszúsággal járókat kívánjuk betölteni. Valamint az se áll, hogy akár az evangéliumnak, akár a lelkésznek, akár az anyaszentegyháznak méltóságát sértené az, ha a lelkész utánuk megy a gyülekezeti tagoknak, ha fölkeresi őket otthonukban, ha a tévelygőt vissza akarja hívni, a kísértéssel küzdőt meg akarja erősíteni. Igen helyesen mondja idevágólag Aachelis (i. m. 4511.): az egyháznak anyai jogai és anyai kötelességei vannak tagjai-