Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-04 / 14. szám

féle tanulmányokkal és hasonló dolgokkal akar foglalkozni, a helyett, hogy emberéletet igyekeznék megmenteni: akkor én ezt az embert tudós bolondnak,r

sőt gyilkosnak tartanám. (Oosterzee i. m. 106. lap.) Ugy-e, hogy okos beszéd ez ?! Arra az ellenvetésre, hogy egy igen népes gyülekezetben egyátalán nem volna képes a lelkész sok más teendői mellett még ezt is teljesíteni, azt feleljük, hogy nálunk Magyarországon aránylag igen kevés az ilyen nagy gyülekezetek száma. De ha mindjárt sok volna is, kivételt azért ezekre nézve se teszünk. Mert abból, hogy a lelkész ezt a munkáját nem végezhetné el úgy, a mint kellene s a hogyan ő maga is szeretné, épen nem az következik, hogy tehát semmit se végezzen belőle. A munka bizony sok, de azért erejét fölül senki se kényszeríthető. Ultra posse nemo obligatur. Csakhogy aztán a posse-t vegyüli igazán komolyan, mint Th. Harnack is kivánja. (Handbuch der theol. Wissenschaften, Zöckler, B. IV. 475.). Épen ez ellenvetésre igen találók Baxter szavai, a melyek szerint arra, hogy az apostol által ránk rótt eme kötelességet, vigyázzatok az egész nyájra — betölthessük, szükséges, hogy ismerjünk minden egyes személyt, a ki a mi gondunkra bízatott; mert miként vigyázhatunk rájuk, ha nem ismerjük őket? Igen, azon kell lennünk, hogy gyülekezetünk valamennyi tagjának nemcsak személyével, hanem körülményeivel, hajlamaival, életmódjával is megismerkedjünk ; kutatnunk kell, mik az ő kedves bűneik, mik azok a kötelességek, a miket igen könnyen elhanyagolnak. mik azok a kísértések, a miknek legtöbbször ki vannak téve, mert ha nem ismerjük a betegek különös testalkatát és baját, úgy nem vagyunk abban a helyzetben, hogy sikeresen orvosolhassuk őket. Ámde — veti ellen valaki — az a gyülekezet, a melybe én beállíttat1 tam, oly nagy, hogy lehetetlenség valamennyit megismernem és még sokkal kevésbbé lehetséges valamennyire külön vigyáznom. Erre egy kérdéssel felelek: vájjon a kényszerítő szükség tett ily nagy terhet a ti vállaitokra, vagy nem ? Ha nem: akkor egyik bűnötöket a másikkal méritek. Hogyan merészkedtetek olyasvalamit magatokra vállalni, a miről tudtátok, hogy teljesítésére képtelenek vagytok, mikor nem voltatok rá kényszerítve?! Nem inkább úgy kellene-e koldulnotok kenyereteket, mintsem hogy olyan fontos ügyet, mint a lelkek üdve, kockára tegyetek? Sőt minthogy csak egy lelket is elveszítsetek? Óh, bárcsak oly sok volna a lelkigondozö, vagy az egyes gyülekezetek volnának oly kicsinyek, hogy az által lennénk abban a helyzetben, hogy felügyelhetnénk az egész nyájra!* (Köstlin i. m. 93. 1.) Igen, az igen népes gyülekezetekből kicsinyeket kellene csinálni, önálló parochiákra osztván őket. Sokat vitatott kérdés, a mit jó volna már egyszer dűlőre vinni, így majd mindegyik lelkésznek lenne ideje megismerni nyáját s ennek is őt. A pásztori hivó és intő szó aztán nem hangzanék el hiába, hanem nyitott fülekre találna. A közelebbi évek tapasztalatai nyomósán figyelmeztetnek bennünket a kérdésnek minél előbb leendő ily irányú megoldására. Nálunk, a dunántúli református egyházkerületben nincs egyetlen egy gyülekezet se, a mely oly népes volna, hogy a lelkész e kötelességének is meg ne felelhetne. Azonban, ha csakugyan nagy is valamely gyülekezet, azért még se szabad e kötelességről letenni. Mert mindenesetre helyesebb e kötelességet úgy végezni, a hogy időnk és erőnk épen engedi, mint sehogyse. Jegyezzük meg különben azt is, hogy a lelkész hivatala nem olyan, mint a világi pályákon működő hivatalnokoké. Egy világi hivatalnok a megszabott órákon való dolgozással egy-egy napi kötelességét még akkor is teljesíti, ha nem végezi is be azt a munkát, a mibe belekapott. Többi órái aztán egészen szabadok. A lelkész pedig soha se érezheti magát egészen szabadnak! Gyülekezeteinknek 9

/xo-ed része csak oly népes, hogy igen könnyen megfelelhetnek bennük a lelkészek ennek a kötelességüknek is. Ám az ilyen helyeken meg többnyire azzal okolják meg a házi látogatások nem gyakorlását, hogy űgy is jól ismeri a lelkész minden egyes hívét ; ismeri hajlamait, magaviseletét, anyagi és szellemi állapotát. Minek menne hát a házaikba ? A kik így beszélnek. azok csak azt árulják el, hogy épen nincsenek tisztában az efféle látogatások céljával. E látogatások célja, a mint nem lehet rendőri vagy inquisitori leselkedés, ép úgy nem lehet közönséges időtöltés, egyszerű kedvtelés se : hanem egyedül és kizárólag a lelkek üdve. Ha helyesen végzi a lelkész, úgy a gyülekezet nevében s azzal a határozott céllal végzi, hogy minden egyessel, ennek saját házában beszéljen legmagasabb érdekeiről, földi és mennyei boldogságáról. Azzal a céllal végzi, hogy az Istennek azt az igéjét, a mit a gyülekezet templomában az egész gyülekezetre alkalmazva hirdet, itt az egyes házakban egyénekre alkalmazva hirdesse. Ebből világos, hogy ott se fölösleges hát a híveknek házanként való meglátogatása, a hol személyenként ismeri ezeket a lelkész. Azt az ellenvetést, a mely szerint a hol tényleg gyakorolják, ott sincs haszna, nem tarthatjuk megfontoltnak, mert megdönthetetlen tényeket puszta szóval elvitatni nem lehet. Már föntebb említettük, hogy a Genfben életbeléptetett házi látogatások hasznáról Béza azt mondá, hogy csaknem hihetetlen, mily nagy volt az. Andreae Valentin azt a kitörölhetetlen benyomást, a mit a genfiek erkölcsi állapota 1607-ben ott tartózkodása alkalmával reá gyakorolt, így fejezi ki : > Mikor Genfben voltam, valami nagyszerű észrevételt tettem, a mire való emlékezés és vágy csak életemmel együtt fog elmúlni. Nem csak teljesen szabad köztársaság van itt, hanem a mi különös dísz, erkölcsi fegyelem is, a mely szerint a polgároknak erkölcséről, sőt a legkisebb kihágásokról is vizsgálat tartatik, először a negyedek felügyelői által, aztán a széniorok által, végre a magisztrátus által, a mint azt a vétség, vagy a bűnös szilajsága és megátalkodottsága kivánja. Ennek folytán meg van tiltva minden káromkodás, minden kocka- és kártyajáték, bujaság, civakodás, gyűlölködés, csalás, fényűzés stb. tehát minden nagyobb vétek. A keresztyén vallásra nézve mily dicső ékesség az ily erkölcsi tisztaság, a miről könyezve kell megvallanunk, hogy nálunk (t. i. lutheránusoknál) hiányzik és csaknem egészen elhanyagoltatik és minden jó érzelműnek törekedni kell, hogy életre hivassék. (Köstlin, i. m. 94. lap.) Az is tudvalevő, hogy a kidderminsteri elhanyagolt gyülekezetet Baxter lelkigondozói hűsége mintagyülekezetté változtatta át. Hát csak a legújabb korban is hány derék lelkész mutatott és mutat felséges példát arra, miként lehet igazi hűséggel a hitnek, a valláserkölcsi életnek erős váraivá változtatni a legelhanyagoltabb gyülekezeteket is Charles Kingsley-ról olvashatjuk, hogy mikor papi működését megkezdette (1843-ban) »gyülekezete szánandó állapotban, iskola nélkül tengődött; nagy lélekszámából vasárnaponként 6—8 ember látogatta csak a templomot. A vele született hévvel kezdte hivatalát és rövid időn szembeötlött az átváltozás. Házanként látogatva meg híveit, megismerkedett azok helyzetével. Egymásután alapított szövetkezeteket, kölcsönkönyvtárt, rendezett be iskolát a paplakon; este tanította a felnőtteket*. (Kingsley, Láng A. Magy. Prot. Egyh és Isk. Figyelő, 1883, V—VI. füzet.) Nem levén célunk a lelkesítő