Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-04 / 14. szám

kül bánt, aggaszt az a tünemény, hogy nem tudunk e mellékkérdésekben egyetérteni, hogy sokan nem tudnak munkához látni, mert a kérdés tisztázását várják, a kérdés pedig épen nem tisztázódik, sőt a szenvedélyek felköltése, a tapintatlanság csak a civódásba sodor hova-tovább bele. Ezért próbálok én is hozzászólani e kérdéshez. Tisztázzuk immár valahára ez ügyet, hogy ne csak általános pium desiderium alakjában éljen nálunk a tudat, hogy egyházunkat építeni kell, hanem tettekbe menjen át ós meglátszassék eredménye egyházi életünkön. Jobb szeretném ugyan, ha egyházunk nagyjai, püspökeink, espereseink s világi férfiaink közösen beszélnék meg e kérdést és nem hivatalosan, hanem mint egyszerűen tekintélyes egyháztagok közös, kölcsönös eszmecseréjüknek irányító eredményeit nyilvánosságra hoznák, akár ha jobbnak látnák, püspökeink pásztor-levelekben közreadnák. így legalább az általános elvek tisztáztatnának a nélkül, hogy az egyéniség a hivatal békóiba veretnék, a nélkül, hogy a lelkipásztorok ós világi egyének munkájára a hivatalos tevékenység bureaukratikus bélyege, ez a legveszedelmesebb jelleg, reá nyomattatnek. Épen most fog a konvent is ülésezni; jelen lesznek ottan egyházi életünk kitűnőségei. Igen jó alkalom volna ama közös eszmecserére ezt felhasználni. Tapasztalt ós mély belátású nagyjaink szavára elhinnők mindnyájan, hogy minden Demosthenesnél szebben beszól a tett, elhinnónk, hogy a magyar református egyház sajátos ősi jellege ennyit vagy annyit figyelmen kívül hagyni nem enged, ennyit vagy anynyit pedig okvetlenül megkíván. Azonban az idő múlik. Ki tudja, vájjon az én fentebbi gondolatom csak egy társamnál is visszhangot kellt-e,hát még nagyjainknál ? Azért tovább megyek és megkísérlem elmondani azt, a mi lelkemen fekszik.* Teszem ezt azért, mert fontosabb kérdésről van szó, sem hogy a legjelentéktelenebb véleményt is megfontolatlanul félre lehetne vetni. A sorok olvasóit csak arra kérem, hogy ha gyengeségből nem tudnám elérni azt, hogy teljesen tárgyilagos ós elfogulatlan legyek, higyje el nekem, hogy az akartam lenni, de hát én is csak ember s így gyarló vagyok, mint mindannyian. Pokoly József, theol. tanár. * Készséggel adunk helyet t. kartársunk és barátunk tárgyilagos fejtegetéseinek, mert magunk is abban a véleményben vagyunk, hogy magyar ref. egyházunk belső és külső építésének nagyon is itt az ideje. A cselekvés órája ütött. Nincs idő a késlekedésre. Szerk. A hívek látogatásának szükségessége, eredete és gyakorlásának módja. (Folytatás.) Az eddigiekből az is világos már, hogy a gyülekezeti tagok házanként való látogatásának jó szokása teljesen megtelel Jézus és az apostolok eljárásának s főként az ő intéseiknek; tehát, hogy az apostoli korból ered. Idővel azonban elhanyagoltatok, sőt egészen feledésbe ment. A gyónószék pótolta a helyét. Kálvin érdeme, hogy a régi helyes útra e részben is visszatért a reformáció, vagy legalább annak egyik ága. Világos, hogy egyiránt követeli ennek teljesítését a ker. felebaráti szeretet, a keresztyén gyülekezet mivoltának helyes felfogása, valamint az az állás, a mit a lelkész a gyülekezetben elfoglal; követeli a lelkésznek saját érdeke. És mindennek dacára, hogyan áll mégis a dolog? Úgy, hogy igen kevesen vannak lelkészeink között, a kik ily úton-módon is ápolnák a híveikkel való összeköttetést. Azt nem mondhatjuk, hogy egyáltalán nincsenek. Nem mondhatjuk, hogy a lelkészekkivétel nélkül mind olyanok, a kik magukat a szent homály leplébe burkolva, tanuló szobáikból soha ki ne lépnének a nép közé. Vannak igenis, a kik keresik a híveikkel való érintkezést, s a kik igen okosan felhasználják ezeket az érintkezéseket úgy a saját tapasztalataik öregbítésére, mint híveik egyházias, vallásos lelkületének, tiszta erkölcsének, józan életmódjának előmozdítására. És a tapaszlalat azt mutatja, hogy az ilyenek gyülekezetei virágoznak; virágoznak még a mai. a vallásos és egyházias életre épen nem kedvező korban is. Az ilyen lelkészek azonban ma még a kivételek közé tartoznak. A nagy többség mit se ad a házi látogatásokra; sőt határozottan kicsinylőleg és elítélőleg beszél róluk. Ugyan, hogy lehetséges ez ? Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez csak úgy lehetséges, hogy az illetőknek vagy nincs helyes fogalmuk e látogatásokról, vagy hogy igen nagy bennük a kényelemszeretet. A kiknek nincs helyes fogalmuk róla, azok különféle aggodalmakat táplálnak iránta, llv aggodalmak pl., hogy elrabolja a lelkésznek minden idejét, elvonva őt sok más hasznos és fontos teendőitől; hogy jezsuita-leselkedésre vezet stb. Az csakugyan tagadhatatlan, hogy az ilyen látogatások sok időbe és fáradságba kerülnek Az is tagadhatatlan, hogy igen népes gyülekezetben más hivatalos teendői mellett ezt is végezni egy lelkész szinte képtelen. Mindamellett ezek az okok egyátalán nem elégségesek arra, hogy végleg letegyünk róla. Ne is igyekezzünk ezek mögé bújni; mert ezek részben a lustaság, részben más önzés színét hordják magukon. Jegyezzük meg és tartsuk alapelvnek. hogy időnk tulajdonkép nem a miénk, hanem azé a szent szolgálaté, a mit vettünk az Úrtól. Természetes, hogy tanulnunk is kell és magunkat tovább képezni, hogy bírhassunk a szellemi javak azon mértékével, a mit megkíván tőlünk az igazi keresztyén műveltség. De mindig csak tanulni — még ha távolról se tartjuk is ürügynek ezt a mentséget - s a lelkek megmentésén a speciális cura által soha se fáradni, hivatásunknak igen helytelen felfogása volna. Ide vonatkozólag igen találóan jegyzi meg Baxter, hogy a munkát, a mire minket az Úr elhívott, el kell végeznünk bármiként is. Szép dolog egy orvostól, ha az orvosi tudományokat alaposan tanulmányozta, ha praxisában okát tudja adni mindennek és a nehéz eseteket, miket eléje adnak, alaposan meg tudja magyarázni; ám de ha kórházba állíttatik vagy oly városban él, a hol a pestis dühöng, s ott is csak »de fermentatione, de circulatione sanguinis, de instrumentis sanguificationis«-