Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-04 / 14. szám

hiányok szemlélése, latolgatása mellett megfeledkezünk a magunk hivatásáról; azt gondoljak, hogy az általunk gyakorolt kritika az igazi tevékenység. Pedig nyilvánvaló, hogy nincs lesújtóbb bírálat valamely roszszul végzett munkával szemben, mint a jobban készítettnek felmutatása; de egyúttal az is áll, hogy nincs hasznosabb sem, mert legalább a törekvés méltányol asra talál és a legtöbb esetben az ellentétekből a viszonylagosan legjobb emelkedik ki. Ilyen szempontból nézve az egyházi élet feladatait, e feladatok megoldására irányuló törekvéseket, nem látok semmi veszélyt sem az egyoldalú működésben, mihelyest a többi •— a legnagyobb valószínűség szerint bizonyos mértékig szintén egyoldalú — tevékenységek azt ellensúlyozzák. Ugy általános keresztyéni, mint humanitárius, akár pedig társadalmi elv az, hogy a veszélyes jelenségekkel szemben praeventiv és így ellensúlyozó intézkedések szükségesek. A repressáliák mindig a legszigorúbb ítéletet hordják önmagukban azok ellen, a kik alkalmazzák, mert a köteles gond elmulasztásáról tesznek tanúbizonyságot. Végig nézve egyházi lapjainkat és a dunamelléki s tiszántúli egyházi értekezletek jegyzőkönyveit, bizonynyal láthatjuk, hogy nincs eltérés közöttünk az egyházépítő munka szükségességére nézve. Bajok vannak az anyagiak, bajok a szellemiek körül. Lelkészeink a kevés jövedelem s így a szegénység, híveink pedig a terhes egyházi adó, tehát a kettős szegénység járma alatt nyögnek. Ez mr egyház anyagi helyzetének általános képe. Híveinket a szekták ragadozzák el, templomainkat a megmaradt hivők kevés számmal látogatják, az egyházi adót még ezek sem fizetik szívesen. A római katholikus egyház a vegyes házasságok révén a reverzálisokkal tőlünk hódít, mi ellenben tőlök nem igen sokat nyerünk vissza. Szükség lenne hathatósabb cura pastoralisra, meg kellene indítani a belmissziót. A lelkészképzésen reformálni való akad elég bőven. Intensivebb igehirdetés, a hívekkel való több foglalkozás s így a vallásos közöny vagy egyháziatlanság megszüntetése felettébb óhajtandó. íme ezen tényekben és kívánságokban benne van egyházunk szellemi bajainak vázlatos, általános képe. És ennyi baj és oly általános meggyőződés mellett a javítás után, vájjon miért marad el a megfelelő tevékenység? Mert hogy a munka nem oly általános, mint annak szükségének elismerése, statisztikai adatok áttérésekről, reversalisokról, újsághírek egyházi adóbehajtás körüli miseriákról, de legfőbbképen peclig az bizonyítja, hogy mindenütt sürgetik, hogy több energiával lássunk dolgainkhoz. Én nem hiszem, hogy a fenti kérdésre kielégítő és tökéletes feleletet tudjak adni, de nagyjából aligha el nem találom az igazi okot, mikor azt gondolom, hogy a munka eszközeire nézve nem vagyunk tisztában, de még azt is hozzá merem tenni, hogy egyházi életünk bajait sem próbáltuk még egész jelentőségűkben felfogni. Annyira készületlenül találtak bennünket az ú. n. egyházpolitikai törvények, hogy az azok hatása gyanánt tünetkező — meg vagyok róla győződve, hogy csak ideiglenes — veszedelmek láttára ébredtünk fel a védelemre, de mint a mély álomból támadásra felugró katona nem leli fegyverét vagy nem tudja jól alkalmazni, úgy vagyunk mi is; nem tudjuk biztosan forgatni fegyverünket s nem tudunk számot vetni sem a támadás erejével, sem a védelem fontosságával . .. Mert — ne felejtsük el — mi védelmi állásra vagyunk szorítva s így helyzetünk kevésbbé előnyös. Minden fogyatkozás védelmi eszközeinkben kétszeresnek tűnik fel s az önbizalom csökkenése még a kölcsönös bizalmat is megrendíti; minden nem tetsző mozdulat gyanúval tölt el s ha kirántani szándékolt kardunk már a másik társunk kész szablyájába ütközik, azt hiszszük, hogy fel akar tartóztatni bennünket. A mult években ós a jelenben is egy pár erősebb kitörés ós egy egész légió kisebb pisztolyropogás vagy zsebben mutatott füge, nem enged a felől kételkednünk, hogy az egyházépítés és védelem eszközével nem jöttünk tisztába. Azaz, hogy a dolog nem egészen így áll. Hanem mindenki hangsúlyozza, hogy egyházi bajainknak egyházi orvosságra van szüksége. Ez az orvosság pedig, valamint a bajok összesége is, röviden kifejezve: az ige a közönyösség ellenében. Vannak ugyan a kevésbbé jelentékeny nyilatkozatok között, melyek az evangélium helyett mást ajánlanak, de ezek, a mennyiben az evangéliumba be nem foglalhatók, számba nem jöhetnek. Tehát összes egyházi lapjaink, egyházi értekezletünk megegyeztek már, és ki is mondhatjuk, hogy közös véleménye mindnyájunknak ez: egyházi bajaink között a legfőbb, az egyetlen orvosság az evangélium . . . Csakhogy épen itt van nálunk ám egyúttal a legnagyobb eltérés is. Miképen prédikáltassék itt az evangélium, hol prédikáltassák, ki által prédikáltassák? A mellék kérdésekben összegabalyodtunk ós míg e felett vitázunk immár évek óta, maga a fődolog az alszik, arról megfeledkeztünk. És a veszekedő orvosok között csak szenved tovább a beteg. Én azt hiszem, hogy mindannyiunkat, kik az egyházi kérdések iránt így a szűkebb, hogy úgy mondjam, a magunk körében, tehát lapjaink, értekezleteink nyomán érdeklődünk, kivétel nél-