Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-02-28 / 9. szám

gyar református egyházunk sorsát a kiáltó szóból Hortobágyban. S boldognak érzem magamat, hogy ilyennek látom ; mert hazám jövendőjét nem a debreceni homokos szemüvegen át, hanem szemeimmel nézem. Mert látom, érzem, tudom, hogy az a harc. a melyet mi Szőts és Szabó evangélistáink vezérlete alatt megharcolunk, ezt a hazát erőssé teszi a hitben, türelmessé a reményben, hűségessé a szeretetben, hogy így ez a haza karöltve halad minden hivő néppel amaz ideál felé, melyet Krisztus Urunk tűzött elibénk a hegyi beszédben, s mely »nem e világból való«. Kérdem: hazaáruló-e az, a ki hazáját s egyházát a legmagasabb, a legtisztább valláserkölcsi és nemzeti ideál felé viszi ? S nem téved-e clZ ^ cl ki e törekvésekre átkot kiált ?! Magyar református testvéreim! Emlékezzetek Jakab apostol szavaira: »Egészen örömnek tartsátok, atyámfiai! midőn különféle kísértetekbe estek, tudván, hogy hitetek megpróbáltatása kitartást szül. A kitartásnak pedig tökéletes munkája legyen, hogy legyetek tökéletesek és épek, semmiben sem szenvedve fogyatkozást (I. r. 2—3—4. v.). Megjelent pedig a kisértet a Hortobágyi pusztában. De él Jézus igéje: »Eredj el Sátán!* (Máté IV. r. 10 v.) Horváth Gyula, szigorló orvosnövendék, a budapesti ref. ifj tgylet r. tagja. RÉGISÉGEK. Apróságok Melenehtonról. A kis Schwarzerdt Lippusz első tanítója — mint tudjuk — magyar ember volt, kit Brettenbe a híres humanista, Reuchlin, ki Melanchtonnak anyai nagybátyja volt, küldött. Ettől a Johannes Hungarustól, ki nemcsak kitűnő latin, de kitűnő görög is volt (a mi pedig akkor nagy ritkaság számba ment) tanulta Melanchton a classikus nyelvek elemeit. Melanchton maga írja róla, hogy kitűnő grammatikus volt. Bárha olykor erősebb fenyítéket is alkalmazott, de »mindig okkal s illő mérsékléssel«. »Igy tett engem — írja a hálás tanítvány — grammatikussá. Ő igen jó férfiú volt, engem fiaként szeretett s én viszont őt, mint atyámat.* Ugyancsak e magyar tanítójától tanulta meg — mint maga mondja — »az igazmondást és az engedékenységet*. * Pforzheimban, hová 10 éves korában vitték, s hol két évig tanult, már latin nyelvű színelőadást tartott tanulótársaival, nagybátyja Reuchlin tiszteletére. A megörvendeztetett nagybácsi erre kis unokaöcscsét ölbe kapva, a saját doktori süvegével megkoronázta. így lett a 12 éves gyermek doktorcandidát.ussá. * A doktorcandidatusból azonban sohasem lett igazi »doktor*. Nem mintha nem lehetett volna azzá, de mert nem akart. »Senki sem bírhat reá —írja egy alkalommal ő maga Spalatinnak — hogy ezen bármily megtisztelő címet elfogadjam, nem mintha kevesleném, de mert azt hiszem, hogy ez akadémiai fok olv dísz, a mely csak a legnagyobb aggálylyal kérhető s adható*. Wittenbergbe 21 éves korában hivatott el. Első fellépésével egyszerre meghódított mindenkit, főleg Luthert. »Elz a kis görög — írja egy alkalommal Luther Spalatinnak — túltesz rajtam a theologiában is s egymaga anynyit fog alkotni, mint sok-sok Mártonok, a Sátán és a Scholastikus theologusok ellen*. Olykor kedélyes cédulával hívta meg barátját egy korsó szász sörre, vagy egy pohár jó magyar borra: »Scbwarzerdnek, a latinnak, görögnek, hébernek és németnek, a ki azonban egy nyelven sem beszél barbarul*, Az idő folytán Melanchton tudós híre s tekintélye mind növekedvén, szálló igévé lett: >A hol Fülöp mester, ott Wittenberg*. * Mindig csendes, szerény, visszavonult volt. A zajt, feltűnést nem szerette. Még kevésbé a perpatvart. A hol viszály támadt, ott ő mindig a közvetítő szerepét játszotta, a nélkül azonban, hogy az elvből, mely meggyőződését képezte, csak egy szemernyit feladott volna. E tekintetben igen jellemző azon levele, a melyet 1530-ban Augsburgból, a híres ágostai hitvallás készítése közben öcscséhez írt: »Szinte azt kell hinnem, hogy szerencsétlen csillagzat alatt születtem, mert épen azt kell megérnem, a mi leginkább elszomorít. ínséget, nyomort, megvettetést szívesen elviselnék, ám a civódás s versengés lesújt. Nekem kell a confessiót megfogalmaznom, a mely a császárnak s rendeknek lesz benyújtandó s már előre látom a sok szidalmat, háborút, pusztulást, csatákat. S ha csak rajtam állana, hogy e nagy bajt elhárítsam! Istenem, te benned az én bizodalmam, segíts te énnekem, te ki érzelmeink szerint ítélsz meg minket! Az ügyet kedves öcsém, nem szabad elhagynom, míglen csak élek, ámde a béke miattam meg ne zavartassék! Más theologusok akarták a hitvallást megírni, bárha csak Isten is így akarta volna! Most azok elégedétlenek az enyémmel s meg szeretnék változtatni. Egyik itt zúgolódik, a másik amott. De én megőrzöm a saját irányomat: Kerülök mindent, a mi még fokozná az elkeseredést. Isten a tanűm: szándékom tiszta s jutalmam mégis csak a gyűlölet lesz!* * Hát a gyűlöletből bőven ki is jutott a későbbi, különösen a flaciusi vitákban a része, ügy hogy szinte már az életet is megunta miatta. Halála után asztalán egy irást találtak, ily címmel: »Okok, melyek a halál félelmét enyhítik*. Ez okok közt ott szerepel ez is: »Megszabadulsz a nyomorúságtól s a theologusok dühétől.* * Esze, szive azért mindig helyén volt. Luther egyszer ezt írta róla asztalára: »Fülöp ura a dolgoknak s a szavaknak egyaránt; Erasmus bő szavú — tartalom nélkül; magam a tartalomhoz nem rendelkezem szavakkal; Carlstadt egyikkel sem.* * A hit dolgában többre becsülte a kegyes érzületet minden tannál. Midőn egy alkalommal édes anyját meglátogatta s ez kétségbeesve kérdezte tőle, hogy már most a sok különféle tanítás közül melyiknek higyjen, ezt a feleletet adta neki: >Higyjen édes anyám s imádkozzék mint eddig cselekedte s bizonynyal üdvözülni fog*. * Csendes munkásságának nem volt hívebb bámulója Luthernél. »Igazán fáj nekem — írja egy helyen — hogy az én irataim zivatarként zuhognak alá, s óhajtanám, ha oly gyengéd s áldó eső alakjában jelennének meg, mint a